Párizsi parazsak (20.) – Szinten tartjuk magunkat

 

Amikor a párizsi olimpia záróünnepélyén egymás után jöttek be rendezetlen sorokban a sportolók a stadionba, ki-ki boldogan mutogatva fűnek-fának a nyakában tartott medálját, elkezdtem összegezni, egyfajta rendszerezés végett értékelve az éppen magunk mögött hagyott ötkarikás játékokat.

Elmélkedéseimet természetesen a magyarokkal kezdtem. Utólag visszatekintve nem értek egyet azokkal a hangokkal, akik stagnálásról beszélnek. Ennél jóval barátságosabb az általam használt „szinten tartás” kifejezés. Elvégre mindössze egyetlen bronzéremmel volt gyengébb most hazánk fiainak és leányainak teljesítménye, mint legutóbb Tokióban, márpedig elsősorban ez lehet a mérce, és annak ellenére alakítható ki ez a vélemény, hogy tulajdonképpen előrelépés nem történt, de a széles közvélemény, a hozzá nem értők népes tábora feltétlenül valami hasonló kirukkolást várt. Vagyis tartósan ott vagyunk a világ élvonalának közvetlen közelében, és ha belevesszük, hogy a közvetlenül előttünk végzett Üzbegisztán nyolc első helyéből ötöt ökölvívó szerzett, mi pedig sokkal szélesebb sportági skálán mozgunk, mindenképpen jónak nevezhető ez a produkció. Ráadásul közép-európai viszonylat mi lettünk a legeredményesebbek. Ahogy az megszokott, ezúttal is akadtak meglepetések, illetve keserű csalódások, de ne kezdjünk ezek részletesebb boncolgatásába, lényeg, tizenkilenc medállal gazdagodott Magyarország.

Vigyázó szemünket a nemzetközi palettára szegezve, nekem a hollandok fejlődése említhető elsőként. A narancsos nemzet képviselői még sohasem szerepeltek olyan jól olimpián, mint Párizsban, utoljára Sydney-ben végeztek ezt megközelítve, akkor 12 arany lett a jutalmuk, ezúttal már 15. A másik észrevételem, hogy egyre jobban kitágul a világ, a francia fővárosban új országok jelentkeztek a táblázaton, mint a karibi Saint Lucia szigete, vagy a vele szinte szomszédos Dominikai Közösség, amely cseppet sem téveszthető össze a Kolumbusz Kristóf által felfedezett Hispaniola szigetének kétharmadát birtokló Dominikai Köztársasággal, mint gyengébb földrajzosok számára Tahiti Haitival. De beszélhetünk még az Afrika déli részén elterülő Botswanáról és a közép-amerikai Guatemaláról, amelynek eddig még csak egy szem ezüstje volt az olimpiai égbolt alatt.

A harmadik dolog, amit nélkülözhetetlenül vastag aláhúzást érdemel. A kulisszák. Az a történelmi környezet, ami a hátteret adta a versenyeknek. A Szajna, a gyönyörű hidakkal, az Eiffel torony, tövében a strandröplabda pályákkal, a Tuileriák kertje, ahonnan a léggömb felemelkedett a szent lánggal, az Invalidusok dómja, ahol az íjászok vitézkedtek és a maratoni futók beloholtak, no és Versailles Bourbon-kastélya, a lovaglókkal, és azzal a fenséges magyar győzelemmel öttusában.

Biztos, hogy akad olyan nézőpont, amely szerint Párizst nem lesz nehéz felülmúlni a jövőben, én amondó vagyok, az elkövetkező időszak rendező városainak alaposan fel kell kötniük a gatyát, ha a közelébe akarnak merészkedni ennek a színvonalnak.

Párizsi parazsak (19.) – Arannyal meghálált bizalom

Az a fránya világbajnoki lovaglás nem kellett volna. Máskülönben Gulyás Michelle a létező legteljesebb nyugalommal készülhetett volna élete addigi legnagyobb megmérettetésre.

Csakhogy Gulyás Michelle alatt a messzi Kínában megbokrosodott ló, a hátas megmakacsolta magát, minekutána a magyar reménységet kizárták a versenyből. Jött is a sírás-rívás, meg a jókora gyomorgörcs, mert innentől nem rajta múlt, hogy utazhat-e Párizsba, hiszen az egyik közvetlen riválisa, Erdős Rita ugyanitt bronzérmet szerzett, azaz immáron három ember akadt, akikből a két olimpiai résztvevőt kiválaszthatták.

A szövetségi kapitány, Martinek János pusztán a válogatási elveket követte, amikor Erdős mellett Guzi Blanka lett a kijelölt. Csakhogy közbeszólt a sportág Balogh Gábor ötkarikás ezüstérmes vezette hazai szakszövetségének elnöksége, és méltányolva Gulyás eddigi erőfeszítéseit és kiemelkedő tehetségét, esélyt adott neki a francia fővárosban. A bizalmat pedig illik kellőképpen meghálálni, és Michelle ezt tette. A gyönyörű aranymedál megkaparintásának első kulcsa a körvívás volt, ami kiválóan sikerült, előmutatva, itt bizony komoly eredménnyel kell számolnunk. A második nagy lépésnél, annál az ominózus lovaglásnál viszonyt olyan kellemes tempóban vette az akadályokat a derék „paci”, hogy tökéletes teljesítmény fakadt belőle. Innen már csak a francia Clouvel maradt riválisnak, aki meg a kombinált számban az elején igen gyatrán lőtt, és az újabb fordulatot követően a fiatal magyar klasszis meg sem állt a célvonal átszakításáig.

Így zártuk tehát az olimpiát, kár, hogy a férfi vízilabdázók megtorpantak a bronzkapuban, mint ahogy a birkózó Muszukajev is.

A záróünnepség számomra legérdekesebb jelenete nem Tom Cruise lehetetlen küldetéses drótköteles leereszkedése volt a stadion tetejéről, még a zenei sztárfelvonulat sem, hanem a két nő zászlólengetése. Olimpiai emlékeibe visszatekintve még nem fordult elő, hogy a búcsúzó és a fogadó város polgármestere egyaránt hölgy legyen, márpedig most Párizs első embere büszkén és boldogan nyújtotta át az ötkarikás lobogót Los Angeles major-asszonyának.

Már csak az értékelések maradtak hátra. 

Párizsi parazsak (18.) – Megkopott a kajakfényezés?

 

Jómagam személyesen nem emlékszem arra, hogy amióta az olimpiai versenyeket követem, valaha aranyérem nélkül maradt volna a magyar kajak-kenu küldöttség. Persze a történelemből tudom, utoljára 1976-ban, Montrealban fordult elő, hogy mindössze ezüst – és bronzmedál került a tarsolyba, pedig akkor azért olyan egyéniségek fémjelezték a sportág hazai vonalát, mint Wichmann Tamás és Csapó Géza.

Az egyszerű szurkoló ilyenkor természetesen kesereg, dohog és dühöng, kárhoztat és az asztalra csap, és máris megszületnek olyan vélemények, hogy a fiúk-lányok eltékozolták minden komolyabb esélyüket. Nos, azért erről szó sincs, még akkor sem, ha Varga Ádám már nem érte be a szélsebesen suhanó cseh legényt, és Csipes Tamara mindössze pár tíz méteren keresztül tudott vetélytársa lenni a kiwiország extraklasszisának, Carrington királynőnek. Noha előzetesen hat érmet, közte két aranyat vártam Tótka Sándoréktól, nem tartozom a csepülők sorába, egyáltalán nem érzem és vallom, hogy megkopott volna a magyar kajakok és kenuk fényezése. Most egy nemzedékváltás küszöbén állunk, vagy már talán át is léptünk rajta, a Kozák-Csipes fonalat majd Gazsó, Fojt és Pupp alakzat szővi tovább a lányoknál, és a fiúknál is akadnak tehetségek a feltörekvő generációban. Most ez így sikerült, és a hét megkaparintott medálra semmi szégyenkezési okunk sincs.

Muszukajev Iszmail, a dagesztáni hegyvonulatokról a mi kies Alföldünkre költözött ex-orosz birkózó, aki már világbajnoki címmel is megörvendeztetett már minket, bizony teljesen eltaktikázta az iráni riválissal szemben vívott elődöntős küzdelmet. Azért ő van annyi erős, hogy ne kelljen lehajtott fejjel levonulnia a szőnyegről egy technikai tusos vereség után, és bizony roppant keveset láttunk abból a fergeteges, akciódús birkózásból, amit tőle korábban megszokhattunk. Kérdés, mennyire szedi össze magát a bronzcsatára.

A szombat esti eseménydömpingben alig bírtam követni az egyes helyszínek történéseit. Csak perceket láttam Lebron James és társai kosaras varázslatából, az új-zélandi Kerr és az amerikai Mc Ewen magasugró „szétlövéséből”, amiből őszinte sajnálatomra kimaradt a vesebajjal kínlódó kedves szupersztár Tamberi, és szinte semmit a világ legerősebb súlyemelője, a grúz Talahadze diadalából. És most már csak egy nap maradt hátra a 2024-es csodából.

Párizsi parazsak (17.) – Szédületes szajnai száguldás

 

Vajon hányan vállalnák közülünk, hogy a jelenlegi vízi viszonyok tudatában csak pár percre megmártózzanak a Szajnában? Nem hiszem, hogy sok jelentkező akadna. Bezzeg, ha közel másfél órás megfeszített tempózás várna ránk!

Nos, a két magyar legény nem csak belecsobbant a franciák nemzeti folyójába, hanem rettenetes iramban, eszeveszett karcsapásokkal haladva robogott a gyönyörűen ívelő hidak alatt, a partfalak mentén, nem törődve a sodrás sebességével. Rasovszky Kristóf elérte azt, amiről álmodott, a három esztendővel ezelőtti ezüstöt aranyra váltva, míg a pelyhedző állú Betlehem Dávid a feltörekvő nemzedék minden zsiványságával felvértezve ért fel a harmadik helyre, bizonyítva, hogy kis hazánk ebben az igazán embert próbáló szakágban tartósan a világmindenség elitjébe tartozik.

Mitől lehet megkülönböztetni két egyformának tűnő tojást? A válasz meglehetősen egyszerű: az egyik nyakában aranyérem lóg. A Márton-ikreket talán csak maguk a szülők tudják megkülönböztetni egymástól, így akár Luana is mehetett volna a döntőben harcolni Viviana helyett a tékvandó 67 kilós súlycsoportjában. Elvégre tehetségben, rátermettségben és elhivatottságban mit sem különbözik a testvérétől, legfeljebb abban, hogy egy kategóriával alacsonyabban versenyez, és őt egy balszerencsés mozzanat fosztotta meg a kvalifikációs sorozatban attól, hogy nővéréhez hasonló magasságokba jusson. A Spanyolországban élő és pallérozódó, a tizennyolcadik életévét még alig betöltött Viviana elképesztő rutinnal vágtatott át a teljes mezőnyön, az ébenfekete Gbabi jelentette a kezdetet, a szerb Perisics az utolsó állomást ebben a diadalmenetben. Hogy a győzelem meglepetés lenne? Legfeljebb azoknak, akik egyáltalán nem ismerik ezt a koreai eredetű küzdősportot.

Bárki megkövezhet ezért, pellengérre állíthat, netán kerékbe is törethet, vállalom: a bréktánc nem sport, nem való az olimpiára. Ez a fura vonaglás, amit e művészet képviselői művelnek, megférhet bármely extrém játékokon, de az ötkarikától merőben idegen a műfaj. Persze, elmúltam már ötven, ebben a tekintetben megengedhetem magamnak a nagyfokú konzervatívimust, és biztos vagyok abban, sohasem fogok megbarátkozni a mai fiatalok effajta trendjével.

Párizsi parazsak (16.) – Dohogóknak hátramenet

 

Kerekes Gréta megmondta az igazat. Rendesen kiosztotta azokat a kárörvendő magyarokat, akik egy-egy sikertelenebb teljesítmény esetén máris a temetőre mutogatnak.

A csinos gátfutó hölgy nem véletlenül hangsúlyozta, már eleve az hatalmas eredmény, ha egy sportoló kijut az ötkarikás játékokra, ami felülmúlhatatlan élményt jelent bárki számára. Ő a világranglista negyvenedik, azaz utolsó helyéről érkezett meg Párizsba, komolyabb remények nem kecsegtettek, mégis kétszer futhatott, azaz kétszer integethetett lelkesen az őt köszöntő közönségnek, és több versenytársa lemaradt ezekről a felejthetetlen pillanatokról. Nem szabad tehát dohogva kárhoztatni, ha valaki netán gyengébb mutatvánnyal rukkol elő.

Ebben a tekintetben nézzük csak meg a holland négyszázas atléta klasszis Femke Bol arcát, amint „csak” bronzérmet szerzett a gátfutásban, holott ő arra készült, végig kiélezett küzdelmet vív majd a világcsúcsot elérő amerikai Mc.Laughlin kíséretében. Ezzel szemben lemaradt, a célba érkezés után elpityeredett, mert többre, magasabbra vágyott, de ez érthető is attól, aki pár nappal ezelőtt egy fergeteg hajrával hozta a négyszer négyszázas vegyes váltó aranyát a narancsföldi nemzetnek.

Losonczi Dávid is ebbe a csalódott körbe tartozik, de biztos vagyok benne, hogy a szemmel láthatóan erőnléti hiányosságok miatt elvesztett birkózó bronzmeccset követő harmadik hajnalon már egészen másként vall erről a franciaországi kiruccanásról, amitől egyértelmű olimpiai bajnoki címet várt, ám be kellett érnie az ötödik pozícióval.

A tény azonban tény: a károgókat, a dohogókat, a kákán a legkisebb csomó után mikroszkóppal kutató szerencsétlen nímandokat le kell inteni, beléjük kell fojtani a szót, amikor végeláthatatlan eszmefuttatásokba kezdenek arról, mennyire méltatlan hozzánk, magyarokhoz, ha az ő ítéletük szerint leszerepel egy-egy sportolónk. Vagyis, csitt, maradjatok csendben.

Párizsi parazsak (15.) – Végy egy jó kapust

Minden csapatsportág alfája és omegája: végy egy jó kapust. Vogel Soma az. Nem véletlenül nevezte a félig magyar származású vetélytárs, Alex Giorgetti mesterségében, a vízipólóban a világ legjobb hálóőrének. Rátermettségét, extra képességeit az olaszok elleni negyeddöntőben tökéletesen bizonyította. Kis játékkal élve a vezetéknevével, ha nem is hattyú könnyedséggel siklott a vízen, azért vérbeli halászmadár módra csapott le a feléje süvítő labdákra. Aligha árulok el titkot, ugyanezt várjuk tőle az elődöntőben, majd a fináléban is.

Nem örülhetett ennyire a bravúroknak a kínos botrányba keveredett indiai birkózó hölgy, Vinesh. Az 50 kilogrammos súlycsoportban izzasztó-fárasztó küzdelmek árán eljutott egészen a döntőig, amit balszerencséjére másnap rendeztek. Ugye jól tudjuk, a küzdősportágak képviselői a nagy megmérettetés előtt rengeteget fogyasztanak, hogy „hozzák” a súlyukat, ezért még a legalattomosabb furfangokra is képesek. A hindusztáni lány azonban talán figyelmetlen volt, talán a háttércsapata nem bizonyult elég körültekintőnek, tény és való, az olimpiai bajnoki cím legfőbb várományosa mindenfajta éjszakai fogyasztó akció dacára reggelre még mindig átesett a súlyhatáron, sőt a hajának levágása sem segített. A mérlegelést végző személyek szigorúsága viszont kérlelhetetlenül elérte őt. Ami nem csupán a döntőtől fosztotta meg az eddig még arany nélkül tengődő indiai nemzet képviselőjét, hanem egyenesen kizárta, azaz olyan, mintha el sem jött volna Párizsba.

Hasonlóképpen cseppet sem tarthatja magát Fortuna kegyeltjének a 3000 méteres férfi akadályfutás világcsúcstartója, az etióp Lamecha Girma. A hajrához érve óriásit bukott az egyik gátban, rázuhant a rekortánra, elterült, a riválisok pedig elrobogtak mellette, onnan már esélye sem maradt feltápászkodni, a címvédő El-Bakkali pedig köszönte szépen, megcsípte a legfényesebb medált.

Az ukrán Hizsnyjak zárta a szerdai napot, aki a férfi ökölvívás középsúlyú kategóriájában az első meccsén legyőzte a magyar Akilovot. Három esztendeje, Tokióban alaposan besétált a brazil ellenfele csapdájában, remekül bokszolt az elején, aztán egy olyan jobbegyenest kapott, amitől azonnal padlót fogott, és vége szakadt az álmainak. Azóta azon dolgozott, hogy kiköszörülje a csorbát. Sikerült is neki. Bár a kazah Oralbaj feladta neki a leckét, az utolsó menetben most fékezhetetlen volt, és az ő kezét emelhették a magasba. 

Párizsi parazsak (14.) – Lutrik és meglepetések

A hosszabbítás eleve lutri. Teljesen mindegy, hogy nagy előnyt adsz le, vagy hatalmas hátrányból állsz talpra, ha a rendes játékidőben nem tudsz nyerni, akkor bizony szerencsejátékossá válsz, mert a ráadásban már bármi történik, az Fortuna istenasszony kegyén múlik.

Nos, ezt a kegyet vesztették el a magyar női kézilabdázók a keddi negyeddöntőben, és hiába minden hősiesség, hiába minden emberfeletti teljesítmény, elképesztő hajtás, a svédek ezúttal jobbak voltak a legvégén. Persze mennyivel másként alakult volna a küzdelem, ha Debreczeni-Klivinyi Kinga kifejezésével élve a hatvanadik perc utolsó szekundumaiban valóban leütik a kilences vonal táján felugró északi átlövőt – de hát a sportban ismeretlen fogalom a „volna”. Így aztán nem kísérthetett Sydney szelleme, amikor az osztrákok ellen hidegrázós ütközetben jutottak be a hölgyeink az elődöntőbe, aztán visszaverhetetlenül meneteltek egészen az ezüstéremig. Párizsban pedig e kínos befejezés miatt maradt a hatodik helyezés.

Hasonlóképpen pórul jártak a vízilabdás lányok, noha azért az Egyesült Államok kiválóságaival szemben nagyobb bravúrnak számít a továbblépés, elvégre az olimpiai címvédőről beszélünk. Ennek ellenére végig „partiban” voltak a Mihók-Cseh tanítványok, és most már rá kell koncentrálni az ötödik pozíció megkaparintására.

Mijain Lopez a világ csodája. Hol van már Alekszandr Karelin, aki egy összekapaszkodási hiba miatt vesztette el a negyedik aranyát 2000-ben, bezzeg a derék kubai legény az emberi fizikum minden törvényét megszegve immár ötödször integethetett híveinek az ötkarikás dobogó tetejéről. Ha belegondolunk, hogy 2008-ban diadalmaskodott először a kötöttfogású birkózás legnehezebb súlycsoportjában, azóta teljes joggal aggatta magára a verhetetlenség jelzőjét, a francia fővárosban immár negyvenkettedik életévét taposva lett megközelíthetetlen és letaglózhatatlan. Végül levette a cipőjét és otthagyta a szőnyegen, ami azt jelenti, kész, vége, ennyi volt. A legenda befejezte.

A norvég középtávfutó fenomén viszont ráfizetett a túlzott taktikázására. A magatartása, viselkedési attitűdjei következtében semmiképpen sem közkedvenc Jakob Ingebrigtsen ráfizetett a fokozott nagyképűségére. Úgy gondolta, az 1500 méteres síkfutás döntőjében elég lesz tempót diktálnia, ezzel lerázhatja vetélytársait. A különböző nemzetközi versenyeken ott van neki a fizetett „nyúl”, azaz aki felvezeti őt, hogy az utolsó körben robbanthasson, de ezúttal ő játszotta ezt a szerepet, a hajrában pedig ahogy ebben a számban szokás, szépen lehajrázták, és még bronz sem jutott számára. 

Párizsi parazsak (13.) – A levegő ura

 

Ez a srác akár elmehetne artistának is, a Cirque du Soleil azonnal befogadná a tagjai sorába. De ő nem vágyik effajta dicsőségre, az ő cirkuszi mutatványában egy hosszú rúd a segítsége, amellyel már-már elérhetetlen magasságokba rugaszkodik.

Armand Duplantis, minden svéd lány őszinte bálványa, a férfi rúdugrás állócsillaga. Már gyermekkorában tudatosan készítette fel a család, hogy ő erre a versenyszámra szakosodik. Az otthoni ház udvarán felállított sportszer mesélhetne sokat azokról az időkről, amikor a kis Mondo (bármint ez a beceneve) hányszor, de hányszor huppant le a szivacsra. Most pedig már 625 centiméter a határ, amiről a híres elődök, Kozakiewicz, Bubka, Galfione, vagy Lavillenie még a legmerészebb álmaiban sem vágytak. Párizsban már olimpiai bajnokként kísérletezett a világcsúccsal, kétszer leverte a lécet, majd kis technikai igazítást kért a szervezőktől, és pont ez a módosítás szükségeltetett az új rekord megszületéséhez.

A vadvízi kajak-kenu krossz versenyszámával egyáltalán nem vagyok kibékülve. A hosszabb, klasszikus távval semmi bajom, bő nyolcvan-kilencven másodperc a szélsebesen robogó áramlattal harcolva, bójákat és egyéb akadályokat kerülgetve, igazi kihívást jelent minden sportolónak, ám ez a húsz-huszonöt másodperces „akármi”, amikor egyszerre négyen lapátolnak a pályán, ütköznek egymással, feltartják a másikat, nos, ez nem való az ötkarikás játékokra. De ez csak egy személyes vélemény, és hát az ókori rómaiak is megmondták: az ízlés nem vitatéma.

A brazilok klasszis tornásza, Rebeca Andrade pedig megkapta a neki illő hódolatot. Miután megnyerte az aranyat talajon, az eredményhirdetésen az ezüst – és bronzérmes vetélytárs, az amerikaiak két kiválósága, Biles és Chiles mélyen meghajolt előtte, tisztelegve egy óriási pályafutás talán utolsó diadala előtt.

Ezen a hétfőn nem sokat szólhattunk a magyarokról. A férfi vízilabdázók gólzáporos meccsen verték meg az örök rivális szerbeket, de a déli szomszédok feltehetően taktikáztak, hiszen így talán a könnyebb ágra kerültek a végkifejletben, míg Varga Zsolt tanítványaira kőkemény csata vár az olaszokkal szemben az elődöntőbe jutásért.

Párizsi parazsak (12.) – KiHalászott kalapács

 

Halász Bence kiváló versenyzőtípus. Erről a tulajdonságáról a korábbi esztendők világversenyein alaposan meggyőződhettünk, és ezúttal sem kellett csalódnunk benne. A Dobó SE kalapácsvetője a vasárnap esti döntőben sorozatról-sorozatra javított az eredményén, és bár a végére már nem tudott egy újabb lendülettel kirukkolni, illetve a nyolcvan méteres határt sem sikerült áthajítania, a gyönyörű ezüstéremmel okozott mérhetetlen boldogságot több százezer magyar honfitársának. Amire ott fenn, a bal kettes felhőn a néhai szombathelyi „dobópápa”, Németh Pali bácsi is elégedetten csettinthetett.

Ethan Katzberg viszont megint verhetetlen volt. A néhány éve a semmiből előbukkant kanadai tehetség a ketrecben olyan sebességgel pörög, akár egy búgócsiga, és biztosak lehetünk benne, hogy nemsokára átadja a múltnak a legendás Jurij Szedih világcsúcsát.

A kis nemzetek egyértelműen előre törnek. Lám-lám, kitágult a földkerekség, és olyan országok képviselői is jelentkeznek a medálokért, amelyekről eddig legfeljebb az iskolai földrajzórákon hallott az egyszerű halandó. Nosza rajta, vegyük tehát elő a térképet és keressük meg a karibi szigetvilágban Saint Lucia szigetét, amelynek atlétája, Julien Alfred szélsebesen száguldva szerzett aranyat a száz méteres síkfutásban. Vagy kutassuk fel Guatemalát a közép-amerikai földsáv közepe táján, ők sem arattak még eddig ötkarikás diadalt, és most traplövészetben ez is megszületett. De itt van még a két hongkongi vívó, a fülöp-szigeteki tornász srác, Yulo, aki olyan elődök nyomába eredt, mint Nyemov, Deferr, Blanik és Shewfelt. Egyszóval még mi, az olimpiai históriában jártasabb emberek is csak kapkodjuk a fejünket, annyi minden új jelenik meg.

Végül egy számomra rendkívül szimpatikus egyéniség. Novak Djokovics mindent megnyert már hosszú pályafutása során, Grand Slam sikerek halmaza kísérte töretlen életútját, egyedül az olimpiai arany maradt ki még eddig a kollekcióból. De eljött ez a pillanat is. Az egyszerű emberfia azt hinné, egy fránya legyintéssel intézi el, hogy a döntőben felülmúlja a nála jóval fiatalabb vetélytársát, Alcarazt. Erre úgy zokogott, mint egy kisgyerek, könnyek között, remegő kézzel borult le a Roland Garros salakjára, és rohant fel egyből a lelátóra, hogy mielőbb megölelhesse a szeretteit. Igen, jól tudjuk, az olimpia egészen más kávéház, amikor a széles sportvilág legdédelgetettebb alakjai is megmutatják emberi nagyságuk magasztosabb oldalát.

Párizsi parazsak (11.) – Egy öntörvényű zseni

 Vajon az elmúlt hónapokban hányan temették, hányan kárhoztatták, és mennyien méltatták kis hazánkban Milák Kristófot? Bizonyára sokkal többen voltak a társadalomban, akik szidták, mint a dicsőítők. Be kell vallani, a kezelhetetlen, öntörvényű zseni magatartásával, viselkedésével rá is szolgált erre a nagyfokú bizalmatlanságra, ugyanakkor nem sokat törődött ő a véleményekkel, mondhatnánk úgy is, „tojt” a külvilágra, saját útját járta, és csak a beavatott keveseknek, mint például barátja, Schmidt Ádám sportállamtitkár árulta el, hogy is halad az olimpiai felkészülésben. Aztán megjelent, és megnyugodhattunk, nem olyan hatalmas ez a lemaradás, mint amire számítottunk, bár igaz, a híres erőnléte nem a régi, amit most gyorsasággal kárpótolt. Ez a változás látszott is a párizsi teljesítményén, a hosszabb távon lehajrázták, a rövidebben viszont ő hajrázta le a többieket. Ezzel együtt igaza van Sós Csaba szövetségi kapitánynak, ezt a módszert senki se merje utánozni, mert ilyenre csak Milák képes a földkerekségen. Az arany – és ezüstérem után pedig már egy árva szó sem érheti a ház elejét, a károgóknak ezentúl „csitt” a neve, és csak remélni tudjuk, hogy a sajtóval szemben is megenyhül a mérge, és hamarosan a mikrofon elé áll, büszkén nyilatkozva.

Románia evezőssportja negyedszázaddal ezelőtt, az ezredforduló táján soha nem látott magasságokba emelkedett, a női vonal, Elisabeta Lipa, Georgeta Damian is társai minden világversenyen zsákszámra szállították az érmeket, Sydneyben és Athénban is hármat-hármat gyűjtve a legfényesebb medálból. Aztán csendesebb idők következtek, az aradi edzőpályájukon megjelentek az újgazdag „dzsetsízők”, kiszorítva a vízről a lapátokat, ami aztán az evezősök eredményességében is kiváltképp megmutatkozott. Olyannyira, hogy 2012-ben és 2016-ban sem jutott keleti szomszédjainknak diadal a regattán. Ám minden mélypontot emelkedés követ, és három éve, Tokióban az új nemzedék képviseletében Ancuta Bodnar és Simona Radis kétpárban győzelmet arattak. Ez már a snagovi bázis fényessége, a Bukaresttől északra található havasalföldi Balaton tükrén eveznek a feltörekvő generáció kiválóságai, amelynek partján annak idején, az 1956-os események után Nagy Imre és társai raboskodtak. Most pedig már két arany és három ezüst jutott nekik, a női nyolcasuk például elképesztő fölénnyel nyert, márpedig az evezés igazi sava-borsa a nyolcas hajó.

A nagy mackó is a csillagok között jár. A franciák bálványa, a 204 centiméterre nőt Teddy Riner, ez a kedves, barátságos, óriási szívű fickó a cselgáncs királya, a legsúlyosabb férfi kategóriában ellenállhatatlanul versenyzett, ráadásként a csapatviadal ráadásában is az ő gyönyörűen kivitelezett akciója után örülhettek a házigazdák, ezzel már ötödik aranyérmét szerezve az ötkarikás történelemben, amire nem volt még eddig példa.

Párizsi parazsak (10.) – Egységben az erő

 

Azoknak a társaságoknak a tagjai, akik gyermekkoruk óta lényegében közös koszton élnek, a legapróbb porcikájukig ismerik a másikat. Ez jellemző a magyar férfi párbajtőr válogatottra. A négy legény a legszebb férfikorban, még innen a harmincon igazi egységet alkotott pénteken. Már a franciák elleni elődöntő elővetítette a sikeres végkifejletet, amint átgázoltak a gall hadon. A vívás világa azonban éppen arról szól, hogy asszóról asszóra elképesztő izgalmak alakulhatnak ki, ebben nem volt hiány a címvédő japánokkal szemben sem. Amikor az egyéniben negyedik Andrásfi Tibor a lecserélés sorsára jutott, a helyére betoppanó Nagy Dávidot felettébb félthettük. Elvégre rögvest az egyéni bajnok Kano fogott pengét vele szemközt. Ám cseppet sem viselkedett nyeretlen kétévesként, tökéletesen tartotta a frontot, végül a hosszabbításban Siklósi Gergely kezében villant a fegyver, és örömmámorban úszhatott a Grand Palais tágas lelátójának magyar része, meg az a néhány százezer ember, aki mindezt a televízió képernyőjén követte.

Az egységben az erő másik pénteki képviselője a csehek teniszező vegyes párosa volt. Katerina Siniakova és Tomas Machac az életben is egy párt alkot, márpedig, ha otthon közös az ágy, akkor elvárható ütővel a kézben is a megfelelő összhang. Kis híján azonban ráfizettek, mondván a kínai vetélytársak alaposan megnehezítették a dolgukat, és a mindent eldöntő rövidítésben is előnybe kerültek, de fordult a kocka és a csehek kaparintották meg az aranyérmet. Most már csak az a kérdés, vajon Tomas barátunk készíti-e már a jegygyűrűt Katerina ujjacskájára.

Az evezős versenyek során a horvátok kétszeres olimpiai bajnok kormányos nélküli kettese ráhozta a frászt az ebédhez készülődő zágrábi, spliti, zárai honfitársaira. A Szinkovics testvérek a vert mezőnyben húzták a lapátot féltávnál, majd Martin odaszólt Valent fivérének, hogy "hopp", és onnan irtózatos sebességgel indultak meg, az utolsó ötszáz méteren pedig már egyáltalán nem volt kérdés, hogy sorrendben a harmadik diadalukat is bezsebelik.

Párizsi parazsak (9.) – Micsoda férfi ez a nő!

 Eljutottunk idáig. Sajnos! Annak idején Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák atyja vehemensen ellenezte a nők versenyzését, aztán mégis megjelentek az úszók teniszezők, műugrók, majd 1928-ban egy bizonyos Lina Radke rossz példája nyomán az atléták, mígnem megérkeztünk a teljes emancipációig, hiszen Párizsban már a gyengébb nem ugyanannyi képviselőt küldhet az ötkarikás porondra, mint az erősebb.

Csakhogy nem szabad átesni a határvonalon. Korábban a dél-afrikai középtávfutó Caster Semenya és idén az algériai ökölvívó Imane Helif ezt tette, tesztoszteron túltengésben szenvedve, hatalmas botrányt okozva. Aki biológiai értelemben férfi, annak a muszklijai kiváltképp maszkulin formátumúak, arról nem szólva, hogy ökölcsapásai is pörölyösebben csapódnak a vetélytárs állkapcsára. Erről bánatos ódákat zenghetne az olasz vetélytárs, aki csak röpke egy percet töltött a ringben a szemlátomást felettébb férfiasnak ható afrikai „csávógádzsi” ellen. Azért őszintén reméljük, a kiváló formába lendült Hámori Luca kifog rajta a negyeddöntőben, és a szépségnek még jóindulattal sem nevezhető mediterrán bokszoló szégyenszemre vonul hazafelé.

A szálkás izomzatú Kós Hubertnek ezzel nincs gondja. A kétszáz méteres hátúszás világklasszisa rendkívül taktikusan suhant a vízen, és az utolsó tempókon teljesen állva hagyta a görög riválist, megszerezve Magyarország első olimpiai aranyérmét 2024-ben.

Még a játékok kezdete előtt egykori matematika tanárommal kötöttem egy fogadást. Méghozzá a kézilabdázóinkkal kapcsolatban. Ma is egyértelműen vallom, a női válogatott előkelőbb helyezést ér el Párizsban, mint a férfi Társaság. Erre erősítettek rá Klujber Katrinék a spanyolokkal szembeni gyönyörű győzelemmel, bejutva a nyolc közé, amire viszont Bodó Ricsiék még csak áhítozhatnak, noha a norvég gépezet rozsdásodását kis híján kihasználták, de még hátra van a dán és a francia „fickóság”, de bízzunk benne, nem lesz feketeleves.

Párizsi parazsak (8.) – Aranycsinálók titka

A szerda esti eseménydömping közben irodalmi emlékek tódultak a fejembe. Méghozzá az egyik gyermekkori olvasmányom, még a Delfin könyvek sorozatából, a múlt század közepének kevéssé ismert szovjet-orosz írója tollából: A pergamen titka.

Alekszandr Polescsuk művében a flamandföldi Mechanicus család életébe nyerhetünk betekintést, akiknek ősei az alkímia tudományágában alkottak maradandót. Azaz az aranycsinálásban. Ezt műveli sportos áttételben a kiváló amerikai edző, Bob Bowman, aki a huszonháromszoros olimpiai bajnok, Michael Phelps mestere volt, most pedig istállójában olyan "lovak” nevelődnek, mint Leon Marchand és Kós Hubert.

A francia ötkarikás vágyak párizsi megtestesítője hatalmasat alkotott ezen az estén. A mi extravagáns zsenink, Milák Kristóf csak pisloghatott, amikor a gall legény elsüvített mellette az utolsó pár karcsapás alatt a kétszáz méteres pillangón, majd alig két óra múlva a teljesen más mozdulatsorozatot megkövetelő melltempókban is elsőrangút teljesített. Erre még nem volt példa az olimpiai történetben, mármint, hogy a pillangó és a mell szakág hosszabbik távján egyaránt elsőként végezzen, méghozzá röpke százhúsz percen belül. Itt működött igazán az aranycsinálás művészete, vagyis Bob Bowman tudománya, mert abban biztosak lehetünk, ez nagymértékben az ő műve, mert kizárt dolog, hogy bármiféle apelláta lehetne vele szemben az edzésmódszerek alkalmazásában, amit mond, tökéletes szentírás, elképzelhetetlen az ellenvélemény, ami egyértelműen maga után vonja, hogy az öntörvényűen kezelhetetlen Milák Kristóf sohasem kerülhetne be a csoportjába.

A másik könyvélmény, ami az eszembe jutott, a két cseh világvándor, Hanzelka és Zikmund közép-amerikai naplója, aminek része a guatemalai kaland, kacskaringós országutakkal, veszélyes szakadékokkal, de egyben gyönyörű tájakkal a Kordillerák csodálatos vidékén. Nos, Guatemala 2024 előtt mindössze egyetlen ezüstéremmel rendelkeztek az olimpiai gyűjteményben, most viszont traplövészetben Adriana Ruano Silva révén eljutottak a legnagyobb magasságokig.

Amiben Szilágyi Áronnak már komoly tapasztalata van, és a kardvívás magyar klasszisa újfent megmutatta, vérbeli sportember, mert az egyéni kudarcát követően a csapatban elképesztően magára talált, óriási szerepet vállalt a fényes ezüstérem megszerzésében.

  

Párizsi parazsak (7.) – Bosszúságok a közvetítésben

 

Most, hogy a keddi nap viszonylag szerényen és eredménytelenül telt a magyar küldöttség számára – vereség a spanyolok ellen férfi vízilabdában, döntetlen Angolával szemben női kézilabdában, két korai kiesés cselgáncsban – már tájakra fordítottuk a figyelmet.

Olimpiatörténész barátom, aki az ország egyik legnagyobb tekintélye ezen a szakterületen, a megnyitó óta folyamatosan dohog. Bosszúsága kereszttüzébe a „királyi” magyar televízió kommentátorai kerültek. Már a megnyitó során neheztelt egyikükre, aki nemes egyszerűséggel összetévesztette Haitit és Tahitit, mondván közölte, hogy a kis hajón felvonuló nemzet versenyzői onnan érkeztek, ahol majd a hullámlovaglás küzdelmeit rendezik. Nos Haiti, amely önálló ország, a karibi szigetvilágban található, Tahiti viszont, ahol a tenger vitézei szállnak harcba a habokkal, francia gyarmatként több ezer kilométerrel messzebb, Óceániában terül el (belegondoltam, hogy anno a Bounty matrózai mit szóltak volna, ha Haitin kötnek ki, és Gauguin ecsetje nyomán is merőben más kontúrok rajzolódtak volna ki az egzotikus szépségekről).

Másodszorra a pisztolyos vegyes csapatok versengése során borult ki. Ekkor a derék riporter elmesélte, hogy az egyik koreai legénynek néhány éve izomrángás keletkezett a jobb kezében, ezért átszokott a balra, és azóta így ér el sikereket. Amire volt már példa a magyar történelemben, mivel Halasy Gyula egy katonai baleset következtében elvesztette a jobb kézfejét, ezért a másikkal tanult meg lőni, és olimpiai bajnok lett belőle. Csak az a bibi, hogy ez a személy nem Halasy Gyula volt, aki száz éve traplövészetben nyert aranyat, hanem Takács Károly, aki 1948-ban és 1952-ben aratott diadalt gyorstüzelő pisztollyal.

Ez az Alcaraz nem az az Alcaraz

De ennyit a közvetítési hibákról. Azért kedden is akadtak érdekességek. Míg az egyik, az ismertebb Alcaraz Nadal oldalán ütötte a labdát a férfi tenisz párosban, női névrokona, a mexikói hölgy a tatamin brillírozott. Sőt, kis híján a legfényesebb medál került a nyakába, hiszen a döntőben szlovén Leski ellen sokáig vezetett, aztán a rutinosabb európai fordított. Leski egyébként 2012 óta már a harmadik szlovén női bajnok cselgáncsban, ráadásul az elődök, 2012-ben Zsolnir és 2016-ban Trsztenjak is ugyanebben a súlycsoportban, 63 kilogrammban nyert.

Vívásban pedig az eddig némileg csalódást keltően szereplő olaszok értek a csúcsra. A női párbajtőr csapatban a Grand Palais varázslatos hangulatában a házigazda franciákat győzték le a hosszabbításban esett tussal.

 

Párizsi parazsak (6.) – Kardvívó igazságtalanságok

 

Többet érdemeltek volna. Mármint Szűcs Luca és Márton Anna.

A vívás belső sportági szabályzata szerint bármilyen világeseményen a negyeddöntőben kiesett versenyzők között az adott világranglista helyezésük rangsorol. Ez voltaképpen nem igazságos, mondván azok a korábbi teljesítményük alapján hátrább található sportolók, akik az olimpián bravúrt-bravúrra halmozva eljutnak a legjobb nyolc közé, a végső összevetésben gyengébbnek találtatnak azoknál, akik eleve előkelőbb pozíciót foglalnak el a világranglistán. Így történhetett meg, hogy mivel Szűcs a 24., Márton pedig a 29. kiemelést kapta a párizsi kardküzdelmeken, csak a hetedik, illetve nyolcadik helyen zártak, vagyis rajtuk kívül álló körülmények miatt nem tudták gazdagítani a magyar csapat pontgyűjteményét. De ugyanez történt a tőröző Pásztor Flórával is.

Amikor az ukrán klasszis, Olga Harlan valósággal átgázolt a negyeddöntőben Márton Annán, reménykedtem benne, hogy a számomra rendkívül szimpatikus hölgy egészen az aranyéremig menetel. Harlan vérbeli hazafi, noha érthető módon nem a háború sújtotta otthonában él, hanem barátjával, a Tokióban Szilágyi Árontól a fináléban vereséget szenvedő Luigi Samele párjaként Olaszországban készül a viadalokra. Amikor nagy nehézségek árán megkaparintotta a bronzmedált, büszkén mosolyogva mutatta a kamerába a kék-sárgára festett sisakját, jelezve, gondol az oroszok által üldözött honfitársaira.

A férfi hegyikerékpárosok csatájában alaposan kiverte nálam a biztosítékot a brit Thomas Pidcock. A címvédő egy defektet követően szívósan zárkózott fel újra az élmezőnyhöz, aztán elérkezett a hajrá, az utolsó néhány száz méter. Egy erdős szakaszon kockázatos lépésre szánta el magát, és az előtte tekerő francia Koretzky előzésébe kezdett, olyannyira, hogy a művelet közben kibillentette vetélytársát, aki mire felocsúdott, már több méteres hátrányban volt, és a célig nem tudott visszavágni. Laikusabb szemmel nézve ez meglehetősen sportszerűtlen tettnek tűnt, a francia szurkolóhad ki is fütyülte a szigetországi legényt, ám a sportágban járatosabb ismerősök felvilágosítottak, az ilyen rizikós előzések mindennapos jelenségek a „montis” társadalomban.

A tornász férfiak csapatversenyében a kínaiak az utolsó szerig fölényesen vezettek a nyomukat sem látó japánok előtt. Ám a nyújtó az egyik emberükön alaposan kifogott. A begyakorlott elem kivitelezése során kétszer is eltévesztette a rudat, ujjai a legfontosabb pillanatban csúsztak le róla, és máris a földre huppant. Ez persze pontlevonással járt, a Felkelő Nap Országának legjobbjai viszont nem hibáztak, övék lett a dicsőség.

Párizsi parazsak (5.) – Izgalmi forrpontok az érzelmi hullámvasúton

 

Egyszer fenn, egyszer lenn – tartja a mondás, amely vasárnap tökéletesen jellemző volt a magyar sportolók teljesítményére a párizsi olimpián.

Kezdjük időrendben az egyik pozitívummal, ami kis híján negatívum lett. A brazil női kézilabdázók igazán markáns produkcióval rukkoltak elő az első fordulóban a spanyolok ellen, azaz nem csekély feladat állt Vámos Petráék előtt. Ráadásul reggel kilenckor az ember még csak kényelmesen falatozza a müzlit, semmint a kapura dobálja a labdát, de ha már egyszer a program így diktálta, hát alkalmazkodni kellett hozzá. És az elején úgy tűnt, a dél-amerikai földrész kiválóságai bedarálják a magyarokat, de végül jött a slusszpoén, azaz a frissen érettségizett Simon Petra, aki nagyon utálhatja a pókokat, ha már egyszer tizenkilenc esztendős vagányságától felvértezve kilőtte a hosszú felső sarkot, ezzel az első izzadtságcseppektől megtisztítva a drukkerhadat.

Azt gondolhatta az ember, hogy ezek után már nincs megállás a lendület folyvást kitart még a nap során. Nos, ez nem így alakult. A férfi párbajtőrözők mezőnyében előbb a második kiemelt Koch Máté búcsúzott idejekorán, őt követte a második helyezett Siklósi Gergely. Szerencsére érkezett a „surranópályán” a harmadik srác, Andrásfi Tibor, aki egészen az elődöntőig menetelt. Ott jött a dráma. Vajon ki mit érzett akkor, amikor egymás után a második hosszabbításos asszót vesztette el? Talán, ha egy kicsit korábban fokozottabban koncentrál… Ugyanakkor nem lehet szemrehányást tenni neki, elvégre még soha nem járt egyéniben hasonló magaslatokban, és érem híján is elégedett lehet a negyedik hellyel.

Beszélhetnénk még a cselgáncsozó Pupp Réka szerencsétlenségéről, aki egymás után másodszor maradt le az ötkarikás dobogóról, meg az ifjú gyorsúszó Pádár Nikolett bosszantó mozdulatáról, amikor a kétszáz méteres előfutam rajtjánál egy parányi századmásodperccel előbb indult el a válla, mintsem azt a gép engedélyezte volna. Összességében ez egy roppant peches nap volt, több ilyen nem ajánlott.

Párizsi parazsak (4.) – Pótpadról a reflektorfénybe

A csinos ifjú hölgy bő két hónappal ezelőtt még úgy számított, hogy otthon, a fotel karfáját szorongatva szurkol majd az olimpián fegyvert forgató barátainak. Aztán szinte egyik percről a másikra, a versenytársnő kapitális emberi hibája következtében alapvetően megváltozott körülötte a világ, és máris csomagolhatta a cuccait a bőröndbe, utazhatott Párizsba.

Muhari Eszter ezt az ölébe hullott páratlan lehetőséget tökéletesen kihasználta. A szombati nap magyar szempontból így teljesen az övé lett. Elképesztően koncentráltan kezelte a párbajtőrt, éles ésszel készült fel a legváratlanabb helyzetekre, ahogy mondani szokás, fejben minden rendben volt nála, így aztán a mozdulatok is úgy működtek, ahogy az agy akarta. Elszántan, bátran, okosan vívott, aminek a jutalma egy gyönyörűen csillogó bronzérem lett. És ne feledjük, szeptember végén még csak a huszonkettedik életévét tölti be. Ilyenkor kíváncsi az ember lélekben a doppingvétsége miatt az ötkarikás játékokról lemaradó Kun Anna arcára, de biztosak lehetünk benne, hogy amikor Eszter bevitte az utolsó találatot, széles mosolyra görbült a szája és heves vastapsban tört ki.

Ami Muhari számára a mennyet jelentette, az Szilágyi Áronnak a kénköves poklot. Tar Lőrinc sem járt be olyan mélységes utat az írországi barlangban, mint amit átélt a háromszoros olimpiai bajnok a francia fővárosban. Egy semmiből jött kanadai arab babrált ki vele, és az asszót látva felettébb frappánsan fogalmazta meg véleményét a legyőzött nagy klasszis: ezúttal ő volt a nyeretlen kétéves. A koreai Oh Szang Uk pedig megérdemelten nyerte meg olyan lendülettel a kard egyéni aranyát, ahogy azt régebben Szilágyi szokta.

Valljuk be, a férfi kézilabda csapattól is többet várt Egyiptom ellen a közvélemény, bár a sportág bugyrait kiválóan értő, ugyanakkor szerintem kissé merészen jósoló ismerőseim álláspontjával ellentétben és kevésbé láttam előre annyira derűlátóan Chema mester tanítványainak esélyeit. De egy zakóból még nem induljunk ki, reméljük, hogy nincs több ehhez fogható felöltő a fiúk párizsi szekrényében.

Hasonlóképpen vonhatjuk meg a női vízilabdásaink produkciójáról a tanulságot, persze azzal a különbséggel, hogy a holland lányokkal szemben azért biztatóbb volt a játék, csupán némi szerencsefaktor hiányzott, de emlékezzünk vissza, 2000-ben a férfiak a csoportmeccseken két vereségbe szaladtak bele, aztán mi lett belőle.

A szombat számomra legérdekesebb alakja a kazah ipponkirály, Jeldosz Szmetov volt. Ja, hogy őt alig ismeri valaki e sorok olvasói közül? Nos, a hatalmas sztyeppei ország harcosa nem a lovak nyergében tűnik fel, hanem a tatamin varázsol. Nyolc éve a férfiak legkönnyebb súlycsoportjában üstökösként robbant be a cselgáncs világába, de akkor az orosz Mudranov megállította a döntőben, és Tokióban is csak egy bronz jutott neki. Most viszont, immár érett fejjel, remekül használta ki a hazai közönség minden támogatását élvező Mkheidze hibáját, és nem maradhatott el a régóta várva várt győzelem. 

Párizsi parazsak (3.) – Történelmi színpadon lobbant fel a láng

Zuhogó eső ide vagy oda, igazán remek ötlet volt a város központjába telepíteni a párizsi olimpia megnyitóünnepségét.

Bár az elején még meglehetős zavar uralkodott az emberben, ahogy a tévét nézve belepottyant az események menetébe, elvégre a hasonló rendezvények stadion-látványához szokott szem számára meglehetősen káoszszerűnek tűnhetett, hogy fokozottan osztott figyelmet kívánt a műsor követése. Miközben a szent lángot kezében tartó Fantom macskaügyességgel ugrált háztetőről háztetőre, a Szajnán a hajókon a hagyományos sorrendben, a görögök és a Menekült Csapat sportolói mögött a francia ábécé szabályaihoz igazodva jelentek meg a küldöttségek lelkesen integető tagjai (ennek köszönhető például, hogy a németek a sorrend elején jöttek, hiszen Allemagne a francia nevük), a parton pedig ezer színben jelent meg Gallföld kultúrája, a Louvre szobrain és festményein át az irodalom nagyságain keresztül a tudomány kiemelkedő alakjaiig, benne megannyi tánccal, zenével.

Mindezt persze a francia forradalom jelszavai, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármassága jegyében, varázslatos előadás keretében. Igen, az Égalité, azaz az Egyenlőség kiemelkedő hangsúlyt kapott, nem csupán abban a tekintetben, hogy végre teljesen megvalósult a nemek azonos aránya az olimpián, ami Coubertin korában elképzelhetetlennek tűnt, hanem a másság elfogadása formájában is, ami szervesen hozzátartozik a francia kultúrához, akár bőrszínről, akár másfajta identitásról van szó, és azon bizony kár bárkinek felháborodni, hogy ez az attitűd most néhány percre előtérbe került.

De vissza a megnyitóhoz. Nekem kifejezetten tetszett az Ezüstlovas, amely ott vágtatott a vízen, hidak alatt átbukva, egy bámulatos technikai szerkezet mozgatásának eredményeképpen, és aztán a derék hátas, nyergében az arcát szigorúan elfedő hölggyel immár állati valóságában lépdelt méltóságteljesen az Eiffel-torony tövében. Ez a jelenet is merőben újdonságként hatott, hiszen eddig azt tapasztaltuk, hogy a házigazda ország egykori bajnokai viszik az olimpiai zászlót a felvonás helyszínéig.

Végül a láng is szokatlan utat járt be, gyalogosan, motorcsónakon, futók kezében, mígnem a Tuileriák kertjébe érve Marie-José Perec és Teddy Riner mozdulatától kísérve és a Montgolfier-fivérek szellemét megidézve egy hőlégballonon lobogva emelkedjen magasba.

A tökéletes koreográfia keretbe foglalása is nemesen bámulatosra sikeredett: a betegeskedő énekes, Celine Dion varázslatosan dalolta Edith Piaf slágerét.

Egyszóval szép volt, lenyűgöző volt, vérbeli módon franciás volt a megnyitó, de most már a sportolóké a főszerep. 

Párizsi parazsak (2.) – Fergeteg a brazil őser(d)őből

 

Amióta az olimpiákon már a hivatalos megnyitóünnepség előtt megkezdődnek a küzdelmek, most először fordult elő, hogy ezeken a csatározásokon a magyar sportolók is szerepet vállalnak, így ebben a tekintetben a kézilabdás hölgyek július 25-én, csütörtökön ötkarikás történelmet írtak.

Aligha kétséges, hogy a legállhatatosabb szurkolók között sem akadtak olyan túl sokan, akik jelentős esélyt adtak volna Vámos Petráéknak, hogy a házigazda, egyben címvédő francia válogatott ellen sikert, ezzel együtt meglepetést arathatnak. Nos, az óriási szenzáció elmaradt, ugyanakkor egyáltalán nem érheti elmarasztaló szó a ház elejét, Golovin Vlagyimir tanítványai nagyszerűen helyt álltak, és a hullámzó játék ellenére a teljesítményük mindenképpen okot adhat a bizakodásra. Ezzel együtt az én szememben Klujber Katrin nagy talány. A balkezes átlövő tehetsége kétségtelen, a Ferencváros klubmeccsein elsőrangú, Európa-klasszis produkciót nyújt, ám amint felveszi a címeres mezt, mintha minden testtájékára valami megmagyarázhatatlan súly nehezedne, a lélektani gát képtelen átszakadni, ami, ha tartósan így marad Párizsban, bizony nem lesz vezéregyénisége a csapatnak.

Ami a magyarok részéről elmaradt, azt bőven produkálták a brazilok. A spanyolokkal szemben az amazonasi őserdők minden őserejét magukba szippantották De Paula és társai, rendkívül hatékonyan működött a védekezésük, amihez elképesztő kapusteljesítmény párosult. Nem véletlen, hogy ez a rendkívül eredményes játék béklyót kötött az Ambros Martin vezérelte ibériai társaság kezeire. Most aztán igazán kíváncsian várom, hogy vasárnapi reggelig (mármint „hajnali” kilenckor lesz a meccs), kitart-e ez a páratlan brazil forma, mert akkor valóban fel lehet majd kötni azt a bizonyos gatyát…

Bruna De Paula hat gólt lőtt a spanyolok ellen

A hetes rögbiben kis híján pórul jártak a Fidzsi-szigetek legényei. A Zöld sziget sokat próbált harcosai Szent Patrikhoz méltó ír elszántsággal küzdöttek ellenük a negyeddöntőben, és ha a három fránya jutalomrúgás alkalmával, ami a sikeres cél után járt nekik, betalálnak a két magas pózna közé, most ők örvendhetnének, hogy tovább folytathatják az éremcsatákban. Csakhogy bekövetkeztek a bakik, no nem csak ezek, hanem az eladott labdák is bosszantották a drukkerhadukat, így a szemlátomást a csúcstól még igen messze álló óceániai bennszülöttek tobzódhattak a boldogsághormonokban.

Pénteken este már a megnyitóünnepség jön, utána meg „ezerrel” dübörög az olimpiai nagyüzem.

Hegedűs Henrik

Párizsi parazsak (1.) – Hónuk alatt tojáslabda

 

Nem telt bele cirka három esztendő, és Minden Sportok Nagyasszonya ismét eljött közénk. Magával hozta a Szent Lángot, amely most tizenhat napon keresztül beragyogja az egész földkerekséget.

Persze megszokhattuk már, hogy Olimpia mostanában két nappal korábban toppan be közénk. A péntek esti hivatalos megnyitóünnepség előtt már szerdán megkezdődtek a versenyek.

Itt van mindjárt a hetes rögbi. Ez a sportág a mi kies magyar vidékünkön kevésbé ismert és egyáltalán nem népszerű, ha talán pár százan űzik a honban, bezzeg a dél-francia, a spanyol határon elterülő falvakban még a legkisebb kölykök is művelik. Ám előfordulhat, nemsokára alapvetően változhatnak a viszonyok, és nálunk is teret hódít hamarosan, elvégre a szerdai „mínusz kettedik” napon máris megindultak a hónunk alá és a markos kezekbe szorított tojáslabdával szaladgálók küzdelmei, ami, miután a focin és rajtuk kívül még nincs más élmény, a képernyőre szögezik a tekintetet. Aztán a kevésbé jártas szem is azonnal rájön, felettébb érdekes és izgalmas, mi több, kiváltképp sportszerű ez a játék. Természetesen mi, laikusok aligha vágyunk arra, hogy fékevesztett sebességgel robogó kétajtós szekrényeket igyekezzünk a magunk erejéből megállítani, alighanem a földbe döngölés lenne a sanyarú sorsunk. Ám ezeket a rögbis legényeket más fából faragták, csak úgy loholnak a célterület felé, fenemód lelkesen leütközve az elébük magasodó tagbaszakadt ellenféllel. Egyszóval tök jó ez a sportág, különösképpen élvezet látni a Fidzsi-szigetekről érkezett férfiakat, akik igazán a rögbi avatott művészei.

A labdarúgók nyitómérkőzése pedig olyasmit tartogatott, amire még nem volt példa az ötkarikás történelemben. Az hagyján, hogy az argentin-marokkói összecsapás a hosszabbítással együtt százhat percig tartott, slusszpoénként éppen ekkor villant Medina fejese, aminek következtében egyenlítettek a dél-amerikai „gaucsók”. Csakhogy az észak-afrikaiak legelvetemültebb drukkerei ezt a mozdulatot merőben mérgesen fogadták, petárdák robbantak, és a svéd sípmester az öltözőbe terelte a kétszer tizenegy futball-lovagot. Mindenki azt hitte, itt a finis, a dráma befejeződött. Nos nem, eltelt két óra, a randalírozó tömeget kikergették a Saint Etienne-i stadionból, és amikor a derék feleket ismét a gyepszőnyegre terelték, a játékvezető teátrálisan mutatta, a százhúsz perccel korábbi argentin gólt újraértékeli, ami után megszületett az ítélet, les, nincs találat, megmaradt a marokkói vezetés. Érdekes módon nem történt a másik oldalon ismételt bosszús tiltakozás, lejátszották a maradék időt, és a végeredmény: 2-1-re nyert Marokkó. Most akkor hol az igazság?