Amikor a párizsi
olimpia záróünnepélyén egymás után jöttek be rendezetlen sorokban a sportolók a
stadionba, ki-ki boldogan mutogatva fűnek-fának a nyakában tartott medálját,
elkezdtem összegezni, egyfajta rendszerezés végett értékelve az éppen magunk
mögött hagyott ötkarikás játékokat.
Elmélkedéseimet
természetesen a magyarokkal kezdtem. Utólag visszatekintve nem értek egyet
azokkal a hangokkal, akik stagnálásról beszélnek. Ennél jóval barátságosabb az
általam használt „szinten tartás” kifejezés. Elvégre mindössze egyetlen
bronzéremmel volt gyengébb most hazánk fiainak és leányainak teljesítménye,
mint legutóbb Tokióban, márpedig elsősorban ez lehet a mérce, és annak ellenére
alakítható ki ez a vélemény, hogy tulajdonképpen előrelépés nem történt, de a
széles közvélemény, a hozzá nem értők népes tábora feltétlenül valami hasonló
kirukkolást várt. Vagyis tartósan ott vagyunk a világ élvonalának közvetlen
közelében, és ha belevesszük, hogy a közvetlenül előttünk végzett Üzbegisztán
nyolc első helyéből ötöt ökölvívó szerzett, mi pedig sokkal szélesebb sportági
skálán mozgunk, mindenképpen jónak nevezhető ez a produkció. Ráadásul közép-európai
viszonylat mi lettünk a legeredményesebbek. Ahogy az megszokott, ezúttal is
akadtak meglepetések, illetve keserű csalódások, de ne kezdjünk ezek
részletesebb boncolgatásába, lényeg, tizenkilenc medállal gazdagodott
Magyarország.
Vigyázó szemünket
a nemzetközi palettára szegezve, nekem a hollandok fejlődése említhető
elsőként. A narancsos nemzet képviselői még sohasem szerepeltek olyan jól olimpián,
mint Párizsban, utoljára Sydney-ben végeztek ezt megközelítve, akkor 12 arany
lett a jutalmuk, ezúttal már 15. A másik észrevételem, hogy egyre jobban
kitágul a világ, a francia fővárosban új országok jelentkeztek a táblázaton,
mint a karibi Saint Lucia szigete, vagy a vele szinte szomszédos Dominikai
Közösség, amely cseppet sem téveszthető össze a Kolumbusz Kristóf által
felfedezett Hispaniola szigetének kétharmadát birtokló Dominikai
Köztársasággal, mint gyengébb földrajzosok számára Tahiti Haitival. De
beszélhetünk még az Afrika déli részén elterülő Botswanáról és a közép-amerikai
Guatemaláról, amelynek eddig még csak egy szem ezüstje volt az olimpiai égbolt
alatt.
A harmadik dolog,
amit nélkülözhetetlenül vastag aláhúzást érdemel. A kulisszák. Az a történelmi
környezet, ami a hátteret adta a versenyeknek. A Szajna, a gyönyörű hidakkal,
az Eiffel torony, tövében a strandröplabda pályákkal, a Tuileriák kertje,
ahonnan a léggömb felemelkedett a szent lánggal, az Invalidusok dómja, ahol az
íjászok vitézkedtek és a maratoni futók beloholtak, no és Versailles
Bourbon-kastélya, a lovaglókkal, és azzal a fenséges magyar győzelemmel
öttusában.
Biztos, hogy akad
olyan nézőpont, amely szerint Párizst nem lesz nehéz felülmúlni a jövőben, én
amondó vagyok, az elkövetkező időszak rendező városainak alaposan fel kell
kötniük a gatyát, ha a közelébe akarnak merészkedni ennek a színvonalnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése