Előttem az (anti)utódom

Eric Moussambani nevét (majdnem) mindenki ismeri a földkerekségen. Tudják, ő az az egyenlítői guineai fiatalember, aki kis híján vízbe fulladt a Sydney-i medencében, és a száz méteres gyorsúszás előfutamának majd’ két perces teljesítése után pedig úgy tátogott a partfalba kapaszkodva, mint egy partra vetett hal. Azt azonban aligha tudja a széles közvélemény, hogy kis híján, e téren, affajta „antihősként” elődje is akadt az úszók táborában.

Ő nem más, mint John Dagbovi Senakwami. Az Egerszegi, Cseh, Gyurta, Phelps, Lochte, Klocskova, Coughlin nemzedéken felnőtt ember számára ez a név semmitmondó. A togói fiatalember Atlanta sztárja lehetett volna, hasonlóképpen, mint a kenguruföldé lett Eric, az „Angolna”.

John barátunk, hasonlóképpen Moussambani pajtáshoz, sokáig utálta a vizet. Tízévesen bedobták egy medencébe, és ez az élmény olyan traumatikus hatással lett piciny lelkére, hogy szinte még a csapvizet is kerülte. Egészen addig, míg a nyugat-afrikai államból az „Ígéret földjére”, azaz az Egyesült Államokba nem került – 1994-ben. 

New Yorkban zenetanárként helyezkedett el. Kiváló ritmusérzékkel tanította különféle ütőshangszerekre a gyerekeket, ám mindezzel nem elégedett meg. Többre vágyott, hát olyasvalami foglalatosság után nézett, amivel kiemelkedhet a többi fekete bőrű embertársa közül. Nos, mivel lakhelyéhez legközelebb egy uszoda esett, hát annak az ajtaján kopogtatott. Méghozzá elég hangosan. Bizonyára volt akkora „rábeszélőkéje”, hogy sec-perc alatt befűzte az ott gyakorló egyesület edzőkiválóságát, John Collinst, aki több kiváló olimpikon mestereként szerzett magának hírnevet. 

No, de első lépésként az alapokat kellett megtanulnia. Légvétel, karcsapások, lábtempó. Olyan szépen haladt e kiváló szakember irányításával, hogy a közelgő atlantai játékokra tekintettel megpróbálta a lehetetlent. Jelentkezett a togói olimpiai bizottságnál, bemutatott pár időeredményt, hogy ő ennyit és ennyit tud ötven, meg száz gyorson, meg száz pillangón. Első pillantásra talán fel sem tűnt a derék afrikai sportvezetőknek, hogy hát ez a teljesítmény messzi másodpercekre elmarad a világcsúcstól, és talán még Halmay Zoltán is jobbat úszott nála a századfordulón. Mindenesetre benevezték a versenyekre, és a Nemzetközi Úszó Szövetség biztosította neki az úgynevezett szabad kártyát, vagyis azon sportolók kiváltságát, akik a gyengébb mutatóik ellenére rajtkőre állhatnak.

Hogy aztán Senakwami nevét egyetlen előfutam rajtolói között sem találjuk a centenáriumi olimpia összefoglaló statisztikáiban, annak egyetlen oka van. A togóiak időben észbe kaptak. A hivatalos internetes források angol nyelven közlik az afrikai nemzet „korifeusainak” indoklását:  „not enough”. Azaz a teljesítmény nem elegendő, az előzetes eredmények alapján úgy látták jónak, ha Togo neve nem éppen John barátunk úszó(nem)tudása érdemén kerül be az annalesekbe. Magyarul, nem vállalták fel a nagy leégést, a terebélyes lebőgést.

Bár, Moussambani példáját ismerve, lehet, hogy fordult volna a kocka, és nem az Adebayor nevezetű futballista révén ismeri meg a világ eme „aranyparti” országot.

John Dagbovi Senakwamiról azóta semmi hír – legalábbis a sportvilágban. Állítólag megpróbálta még a Sydney-i indulást, de hát már Atlanta idején a harmincegyedik életévét taposta, kész csoda lett volna, ha Ausztráliában is indul… Rákeresve a névre az interneten azonban gyorsan megkapjuk a választ: nem kis karriert épített. Visszatért a muzsikához és lépésről-lépésre előbbre haladva a ranglétrán ma már az egyik legtekintélyesebb amerikai jazz-tehetségkutató produkciós iroda tulajdonosaként lelhetünk rá.

Egyvalami azonban biztos: nem Eric Moussambani volt a Föld első „antiúszója”. 

Hegedűs Henrik

Aki megmentette az öttusát

Barcelona után sokan temették az öttusát. Az 1912 óta a modern olimpiák műsorán szereplő sportág kezdett kifulladni. A hagyományokhoz való törzsökös ragaszkodás nem tűnt túl kifizetődőnek. Öt nap, öt, lényegében külön verseny, ahol voltaképpen a matematika számít, és az egyszerű néző-szurkolónak csak a „hendikepped” rendszerű, egyéni indításos futás bevezetése jelentett izgalmakat, amikor már valóban a végső győztes haladt át először a célvonalon. A csapatverseny pedig még keszekuszábbnak tűnt.

Aztán 1992 után bekövetkezett a váltás. A kimondhatatlanul „kacska” nevű Arkadiusz Skrzypaszek és lengyel társai kettős diadalát követően megérett a közhangulat a reformra. A döntés kézenfekvő volt: nyomon követhetőbbé, élvezetesebbé tenni a viadalokat. Így jött el az egynapos öttusa ideje. Reggel felkel a nép, aztán bevonul a lőállásba, elmegy a vívóterembe asszózni, becsobban a medencébe, felül a lovacskák hátára, majd fut egy jót. Mindezt pár órán belül. Persze ez a megoldás sem tűnt eleve a leghatékonyabbnak, kellett a felmérés, a próba, mennyire válik be, mennyire lesz az új változat valóban a jövő felé mutató.

Ennek a kísérletnek volt egyfajta betetőzője Atlanta. Csakhogy borotvaélen táncolt az egész ügy. Hiába, az emberek, főleg az észak-amerikai nemzet büszke tagjai nem kíváncsiak holmi pisztolyos ügyeskedésre, meg tőrvívó fejezetre, meg a lubickolásra úgy, hogy bizony nem a kedvencek szelik a habokat világrekord-repesztő tempóban.

Nos, az 1996-os olimpián a lovaglás hozta az első reményt az öttusa megmaradásának ponyvaregényében. Telt ház, remek hangulat, forró nézőtér, és maga a „nagyfőnök”, azaz Juan Antonio Samaranch NOB-elnök jelenléte is alátámasztotta a bizakodó érzéseket. De még mindig kellett valami, valami só és bors a köménymagos levesbe, valami olyasmi tett, ami a média érdeklődését is kiváltképp a modern pentatlon felé irányítja.

Ezt hozta a futás drámája. Elsőként még az olasz Toraldo indult neki a távnak, de őt hamar utolérte a kazah Parigin és Martinek János. Ők ketten haladtak az élen sokáig, és ekkor tűnt fel, valahonnan a ködből az orosz Eduard Zenovka. Aki három évvel korábban egy autóbaleset során elvesztette egyik veséjét, és így is bebizonyította, képes az élsportra. Rövid idő múlva már Zenovka és Parigin kettős küzdelmévé fajult a verseny. A kék mezes orosz loholt elől, a kazah a nyomában, Martinek lemaradt. Samaranch elnök szeme is egyre inkább a párharcra szegeződött, talán érezte, ezen a pár száz méteren áll vagy bukik az öttusa jövője. Zenovka lassan a célegyenesbe fordult, Parigin hátranézett, és miután látta, nincs közel a magyar vetélytárs, diadalmasan felemelte egy pillanatra a karjait. Neki jó az ezüst is – hát nem volt elég, mert hirtelen nagyobb sebességbe kapcsolt. Igazi, vérbeli, remek hajrá kezdődött. Az NBC, a CNN, a CBS operatőrei, az összes fontosabb napilap kiküldött tudósítója mind odarohant, ahol a lényeg történik, amit vártak, a szenzációt. És a szenzáció bekövetkezett: két méterrel a célvonal előtt Zenovka megbotlott, felbukott, és két és fél másodpercig szenvedve nyögött a homokban, de feltápászkodott és betámolygott. A kazah puszták diadalittas harcosa pedig kényelmesen ellépett mellette és megnyerte a világtörténelem első egynapos olimpiai öttusaversenyét.

Ennyi kellett a megmeneküléshez. Ha nincs izgalom, ha nincs kiélezett csata, ha valamelyik nagyágyú hatalmas előnye birtokában ujjongva, országa zászlajával a kezében, szinte hátrafelé menetben araszol be a célba, akkor lehet, nincs tovább, akkor előfordulhat, végképp elveszett az ügy.

De Zenovka ott esett el, ahol kellett, és ezzel megmentette az öttusát.
(A drámáról készült televíziós összefoglaló: https://www.youtube.com/watch?v=iI22Px-SvE4 )

Hegedűs Henrik

Tömeges dopping a láthatáron?!

Kissé kétkedve, de mégis, egyre nagyobb gyanakvással fogadom a világ talán eddigi legnagyobb doppingbotrányát, ami készülődik. Ugyebár a hírek szerint a német televíziós csatorna, az ARD, illetve a brit bulvárlap, a Sunday Times közösen kapta meg – vagy pontosabban jól képzett kémei segítségével a megfelelő helyről kicsempészve – közel tizenkétezer atléta vérminta-elemzését, mégpedig elég széles időszakból a 2001 és 2012 közötti évekből. Ezekben nyolcszáz alkalommal találtak doppinggyanús értékeket, ami arányaiban elég nagy szám. Persze nem biztos, hogy valamennyi eredmény igazoltan pozitív lesz, ám az ördög nem alszik. Ugyebár ebbe a fentebb említett időszakba három olimpia és több világbajnokság beleesik, és ha igazak az információk, a gyanús tesztek között összesen 146 éremszerző sportoló lelete szerepel. Vajon ki más, mint Oroszország a leginkább érintett: ez nem is csoda, gondolván például a gyaloglók, vagy a közép- és hosszútávfutók nem is olyan régen kipattant botrányaira és eltiltásaira. 

                                       Vajon Rudisha is az érintett kenyai atléták között van?

A legérdekesebb a történetben az a vád, amivel a Nemzetközi Atlétikai Szövetséget illették – miszerint a szervezet eltitkolta a pozitív mintákat, amit persze a most még regnáló vezér, Lamine Diack kapásból cáfolt. Ráadásul éppen a pekingi világbajnokság előestéjén zajlik mindez, illetve közvetlenül az IAAF-elnökválasztást megelőzően. Bizony, főhet az üstöke Szergej Bubkának, meg Sir Sebastian Coe sem dughatja homokba a fejét, a két jelölt, bárki nyer is, ha bebizonyosodnak a sajtó állításai, elég komor napokkal kezdheti meg pályafutásának új szakaszát.

A statisztikusoknak is akadhat dolga. Az utóbbi tizenöt esztendőben bizony gyakran kellett utólag módosítani az olimpiai eredménylistákat, elég csak Marion Jones, Jurij Bilonog, Szvetlana Kriveljova vagy Nadziezda Osztapcsuk nevét említeni. Most pedig tömegesen módosíthatják a jegyzőkönyveket, mi több, küldhetik a munkatársakat szerte a nagyvilágba, hogy csöngessenek a lebukottak házainak kapuján – ugyan szolgáltassák már vissza a féltve őrzött medálokat.

Jelzésértékű, hogy Thomas Bach igen komolyan veszi az értesüléseket, én nem söpri szőnyeg alá az ügyet. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke kijelentette, „amennyiben kiderül, hogy olimpiai eredményeket tiltott szerekkel értek el, a NOB azonnal lép majd, méghozzá a szokott módon, a zéró tolerancia elve alapján”, de hangsúlyozta azt is, hogy a mindent eldöntő bizonyítékok teljes feltárásáig mindenkit megillet az ártatlanság vélelme.

Jelenleg tehát arra várunk, hogy kiderüljön, valóban pozitívak-e a titkos adatbázisból kicsempészett minták, és voltaképpen hány olyan akad, amely mögött egyértelműen szándékos doppingolás feltételezhető. Természetesen mindenki tagad, a vádak ellen foggal-körömmel küzd, de ez már csak így szokott lenni, kevés olyan sportoló akadt a múltban, aki könnyeivel küszködve kiállt a nyilvánosság elé, hogy ő bizony tiltott szerekkel élt.

Ha valóban igazsággá válik a feltételezés, az óriási törést okozhat a sportágban. Százezreket tántoríthat el az atlétikától, százezrek válnak csalódottá, milliós nagyságrendben tartják majd vissza a szülők gyermekeiket, hogy a futás, ugrás, dobás művészetét válasszák, és milliók kapcsolják ki a televíziókészülékeket, ha feltűnik a képernyőn egy-egy „gyanús” világnagyság.

Egyben bízhatunk: hazánk sportolói közül nincs egy sem az érintettek között – igaz, mindössze Pars Krisztián ért el az elmúlt másfél évtizedben éremszerző helyezést ötkarikás versenyen. A kis nemzeteknek is lehet valamiben előnyük…

Kazanyi kockák (10)

A magyar vízilabda válogatott Olaszország elleni negyeddöntős és az amerikaiakkal szembeni csütörtöki mérkőzését összehasonlítva az volt a benyomásom, mintha egy virtuozitásáról közismert zongoraművész előbb belekényszerülne abba, hogy egy „kötelező” darabot kell előadnia, amelyben nem bontakoztathatja ki igazi képességeit, majd amikor immáron szabadon mozgathatja az ujjait, csodálatos művészetével varázsolja el a közönséget. Az USA gárdája pedig hagyta a kivételes tehetségek kivételes játékát. Kár persze, hogy mindez nem az olaszok ellen igazolódott, de egyértelműen bizonyítékul szolgál arra a híres mondásra, hogy míg a világ más tájain tanulják a vízilabdát, addig a magyarok zsigereikben érzik ezt.

Szilágyi Liliána pedig szokásos széles mosolyával nyilatkozott, miután kétszáz pillangón hetedik helyen csapott a célba. Élete első felnőtt világbajnoki fináléjában ez remek teljesítmény. Tudom, a magyar telhetetlen fajta, biztos, hogy sokan vártak tőle érmet, de neki még érnie kell. És ha hiszünk a genetika örökítő erejében, akkor bízvást reménykedhetünk, hogy a csillogó szemű ifjú hölgy eljut még a csúcsig. Hiszen a nagypapa, Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, az apuka, Szilágyi Zoltán ugyancsak megjárt sok-sok híres medencét, és a nagymama, Bara Margit színművészi talentumához sem férhet semmi kétség. Ezek a tények is adalékul szolgálhatnak, hogy Lilu tartósan ott maradhat a földkerekség élvonalában.

Katie Ledecky kisasszonyról, az amerikai tinédzserek legújabb kori bálványáról szóltam már korábban. Kijelentem: ő nem e földi lény. Olyan természetes magabiztossággal előzi meg vetélytársait, olyan fölényben érzi magát a többiekkel szemben, mintha csak egy vidéki serdülőbajnokság résztvevőit oktatná, valahol a Sziklás-hegység egy eldugott kisvárosában. Nem emlékszem olyan úszónőre, még egykor a „nagy” Janet Evans sem művelt ekkora csodát, hogy kétszáztól ezerötszázig bárki is így uralja a gyorsúszó versenyszámokat. Lehet, hogy nemsokára a sprintekbe is „beszáll”?

Hegedűs Henrik

Nem folyt vér a vízben

Húsz évvel ezelőtt, éppen ezekben a napokban indult meg a horvát hadsereg híres-hírhedt hadművelete, a „Vihar” akció, a múlt század kilencvenes éveinek legszörnyűbb európai korszakának, a délszláv háborúnak egyik utolsó mozzanata. A gyors támadás során visszafoglalták a korábban szerbek megszállta övezetet – több ezer áldozat vérének kiontásával.

Alig telt el az események után egy esztendő, és az atlantai olimpián járunk. 1996. július 26., péntek: a Nap kezd lebukni nyugat felé, de még rávilágít a nyitott uszoda vizére. Helyi idő szerint fél öt után tíz perccel egy kék és egy fehér sapkás férfiú úszik a megszerzendő labdáért. Petar Trbojevics és Ognjen Krzics. Jugoszlávia – Horvátország vízilabda mérkőzés az olimpiai torna negyeddöntőjében. Elkerülhetetlen fátum. Hiába minden irányított sorsolás, hiába minden figyelem, hogy a csoportküzdelmek során ne történhessen meg a politikai ellenségek párviadala, a menetrend szigorú törvényei mégis összehozták őket. A jugoszlávok a magyarok mögött másodikként végeztek, a horvátok harmadik helyen, és ugye az A2-es a B-3-as társasággal csap össze az elődöntőbe kerülésért.

Az érdeklődés hatalmas. A sajtó szenzációt akar. Valami olyanra vár, mint ami 1956-ban Melbourne-ben történt. Lesifotósok siserahada vércseként gyülekezik a medence szélén. Talán lesz egy kiadós pofon, talán lesz egy vérző fej, egy felrepedt szemöldök, és a másnap az ő képe virít majd a címlapon. Talán kikászálódik a vízből egy sérült fickó, mint Zádor Ervin annak idején a magyar-szovjet meccsen, és lehet bőszen kattogtatni a masinát.

A közvetlen előzmények mindenesetre a legrosszabbat ígérik. A horvátok műholdas kapcsolatot teremtenek a romba döntött Vukovárral, az üzenet egyértelmű: „győzni kell, a halottaink is ezt kívánják.” A szerbek se restek, az otthoniak is előhúznak ezt-azt a talonból, hadd legyen minél tapinthatóbb a feszültség.

A sportemberek azonban másként gondolják. Egykor bajtársak voltak: a jugoszláv oldalon a félelmetes kapus Alekszandar Sostar és a betonfal-szerű center, Igor Milanovics, a horvátoknál Perica Bukics és Dubravko Simenc nem is olyan régen még vállvetve küzdöttek együtt az olimpiai aranyéremért: 1988-ban sikerült is nekik. Most viszont ellenfelek. Vagy ellenségek? A vízipóló már csak ilyen, nem nyeretlen kétévesek virgonckodása. Közben a nézőtéren a piros-fehér kockás zászlók tömkelege alatt zúg a harci kiáltás: „Croatia, Croatia”. Hát még akkor, mikor megérkezik Juan Antonio Samaranch. A NOB elnöke régi motoros a szakmában, dörzsölt diplomata. Ő is felettébb kíváncsi, sikerül-e a küldetése. Béke lesz-e az olajfák alatt?! A horvát drukkerek ujjongva fogadják az ősz sportvezetőt. Aki körbetekint, nézelődik, és tíz perc múlva nyugodtan távozik: itt nem lesz háború.

                                                 A horvátok végül 2012-ben értek a csúcsra

Nem is, mert a vízben eléggé egyoldalú a küzdelem. Már 5-1 a horvátoknak, Vrdoljak mint egy nyíl suhan el, kezéről a labda a hálóba vágódik. Bukics fordul, sistergős bombát ereszt el, Sostar csak a kapuból tudja kiszedni a játékszert. A szenzációra áhítozó népség lassan szedi a sátorfáját, kezdenek pakolászni a fényképészek is, ám ahogy a görög tragédiákban szokás, beáll a fordulat. Egyre közelebb és közelebb kapaszkodnak a jugoszlávok. Már csak egyetlen találat a különbség. Most dől el minden. A korábbi kétkedők visszaülnek a helyükre, a fotósok gyorsan objektívet cserélnek. Talán…

Horvát kezeken vándorol a labda. Simenc lóbál. Agyán átfut, most százezer és százezer honfitársának figyelme szegeződik rá. Horvátország büszke népe újra győzelmet akar látni. A rettegett ellenség megint vesszen el, bukjon alá. Simenc még mindig lóbál, aztán lő. Hajszálpontos célzás. Eldőlt minden: 8-6. Nincs tovább. A horvátok megnyerték a csatát, mehetnek tovább az elődöntőbe. A medencéből kikapaszkodó hősök nem palástolják balkáni temperamentumukat. A közönség pláne. De nem volt vér.

A mérkőzés utáni nyilatkozatok is sportszerűek. Simenc megfontoltan válogatja szavait: „nem tértünk vissza a háborúba”. Bukics hasonlóképp: „úgy gondoltuk, életünk meccsét játszottuk”, majd hozzáteszi, „az a pár perc, amikor a megnyitón a horvát zászlót lobogtattam, többet ért, mint a Jugoszláviával megszerzett két olimpiai bajnokság”. A másik oldalról Milanovics szól: „a mérkőzés alatt nem volt időnk gyűlölködésre”. Igaz, barátok sem lettek újra.

A horvátok végül ezüstérmet szereztek Atlantában, a jugoszlávoknak be kellett érniük a nyolcadik hellyel.

(Aki kíváncsi a teljes mérkőzésre, a youtube videómegosztó csatornán megtalálhatja a horvát nyelvű tévéközvetítést:

https://www.youtube.com/watch?v=CkBFgNW7B28

Hegedűs Henrik

Riói centik - Kvótán innen és túl

Ahogy azt katonáéknál szokás. Blogunk vezetése úgy döntött, hogy a honvédségnél közismert – bár a mai tinédzsereknek és huszonéves fiataloknak ez meglehetősen újdonság – „centivágás” eszközéhez nyúlunk, azaz mi is fokozatosan nyisszentjük azt a bizonyos mérőszalagot, hogy mire elérkezik az olimpiai megnyitó napja, már semmi se maradjon a centiméterekből. Igyekszünk minden nap hírekkel szolgálni, az elmúlt öt nyári olimpia kiemelkedő egyéniségeit bemutatni, illetve érdekességeket közölni. Nem maradhat ki majd – idővel – a versenyszámok esélylatolgatása sem. Indul tehát a visszaszámlálás: háromszázhatvanöt…

***

Egy esztendővel az ötkarikás játékok kezdete előtt nézzünk körül, mi újság a magyar kvótafronton. Nemrégiben Szabó Bence MOB-főtitkár adott hivatalosan kis ismertetőt a helyzetről.

Először azokra a sportágakra szögezzük figyelmünket, ahol nem az adott nemzetközi szakszövetség által megszabott időeredmények, avagy ponthatárok, hanem a világversenyeken és egyéb eseményeken személyesen megszerezhető indulási jogok határozzák meg, ki mehet jövőre Brazíliába.

Sportlövészetben eddig négy kvótánk van. Tobai-Sike Renáta a pisztolyos hölgyek között, illetve Sidi Péter a puskás férfiaknál már régebben „bebiztosította” magát – ami egyben azt jelenti, hogy Sidi például nem csupán légpuskában, hanem a kisöbű szám fekvő és összetett versenyében is lőállásba léphet. Két hete a Londonban is szerepelt és ott pontszerző, hatodik helyen végzett sportpisztolyos Csonka Zsófia, illetve a honi szakma általános meglepetésére az ország sportkedvelő színe-java számára alig ismert puskás Szabián Norbert a maribori Európa-bajnokságon elért teljesítményével csatlakozott hozzájuk. Ezzel a fegyvereket tökéletesen kezelő versenyzőink már most felülmúlták a három évvel ezelőtti, londoni létszámot – akkor hárman voltak kinn a brit fővárosban. Ráadásul koronglövőink közül Bognár Richárd és Gerebics Roland már „súrolja” a kvótahatárt, illetve a bakui Európa Játékokon döntős puskás Zwickl-Veres Kata is oda kerülhet – már ha képes jobban kezelni a téthelyzeteket.

Tobai-Sike Renáta volt az első magyar kvótaszerző

Vitorlázásban szintén jól állunk, hiszen Berecz Zsombor (finn dingi hajóosztály) és Tomai Balázs (laser kategória) már most nyugodt lehet, és további egy-két helyben még reménykedhetnek e vízi világ honi képviselői.

Atlétikában egyelőre tízen teljesítették a nemzetközi szövetség szintjeit – köztük a kalapácsvető címvédő Pars Krisztián és a súlylökő Eb-bronzérmes Márton Anita emelkedik ki. A hónap végén rendezendő pekingi világbajnokságon itt a kiváló lehetőség a küldöttség bővítésére.

Úszásban jelenleg tizenheten teljesítették a FINA „A” szintjét, természetesen valamennyi éremesélyes klasszisunk köztük van, igaz, például a 200 méteres férfi pillangóúszásban a bőség zavarával küszködünk, hiszen a friss világbajnok Cseh László, és a Kazanyból mononukleózis-betegsége miatt lemaradó ifjú tehetség, Kenderesi Tamás mellett az öt évvel ezelőtti ifi ötkarikás bajnok Biczó Bence is remek szintidővel rendelkezik, de számonként a nemzetek legfeljebb két versenyzőt delegálhatnak. Itt a sérüléséből mihamarabb felépülni vágyó gyorsúszó Kozma Dominikkel, az önszántából Kazanytól távolmaradó, de egyre jobb formába lendülő Kis Gergővel, a pillangózó Pulai Bencével, illetve a tehetséges mellúszó Horváth Dáviddal bővülhet a kör, de bizakodhat a női mellúszó Sztankovics Anna, valamint az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon nemrégiben aranyakat halmozó gyors-specialista Késely Ajna is.

Cseh László három versenyszámban rendelkezik szintidővel

Cselgáncsban a kazahsztáni Asztana városában szűk három hét múlva kezdődő világbajnokságon lehet tovább gyűjteni a világranglista-pontokat, hiszen itt ez a mérvadó az olimpiai kvóták elosztásakor. A ranglistán egyelőre hét súlycsoportban állnak előkelő pozícióban a magyarok: Csernoviczki Éva (48 kg), Karakas Hedvig (57 kg), Joó Abigél (78 kg), Ungvári Miklós (73 kg), Csoknyai László és Krizsán Szabolcs (81 kg), Tóth Krisztián (90 kg) és Bor Barna (+100 kg). Kiváltképp izgalmas Csoknyai és Krizsán helyzete, hiszen a szabályok szerint csak egyikük mehet Rióba, és még ott van a listán Ungvári Attila is, bár az ő hátránya meglehetősen nagy az utolsó, még kvótás helyen állókhoz képest. A többi súlycsoportban nem valószínű már komolyabb magyar előrelépés, legfeljebb női 70 kilogrammban, ahol Gercsák Szabina vagy Breitenbach-Mészáros Anett szerencsés esetben még odaérhet – de ahhoz kiugró teljesítmények szükségeltetnek.

Vívásban sajnos hasonlóak a körülmények, mint London előtt: egyéniben nagy a sansz, hogy férfi – és női párbajtőrben, férfi – és női kardban és női tőrben akár két-két „fegyveresünk” is indulhasson, ám a csapatversenyben a nemzetközi elszámolásban a moszkvai világbajnokságon mutatott gyengébb produkció miatt csökkentek az esélyek – a négy lehetőség közül talán a párbajtőrözők ragadhatják meg a legeslegutolsó szalmaszálakat.

A többi olimpiai sportágban ennél jóval halványabb az összkép, bár idő van még bőven, hiszen a legtöbb esetben csak jövőre, késő tavasszal zárul a kvalifikációs sorozat.

***

Jelenlegi kvótásaink, illetve szintidővel rendelkező sportolóink:

Atlétika: Baji Balázs (110m gát – 13,44), Helebrandt Máté (20 km gyaloglás – 1:23,04), Kővágó Zoltán (diszkoszvetés – 67,36), Pars Krisztián (kalapácsvetés – 79,23), Srp Miklós (50 km gyaloglás – 4:01,44), Papp Krisztina (maraton – 2:36:59), Madarász Viktória (20 km gyaloglás – 1:31,31), Krizsán Xénia (hétpróba – 6303), Szabó Barbara (magasugrás – 1,94), Márton Anita (súlylökés – 18,94 méter)

Úszás: Takács Krisztián (50m gyors – 21,89; 100m gyors – 49,29), Bernek Péter (200m gyors – 1:47,72; 400m gyors – 3:46,29; 400 vegyes – 4:16,24; 1500m gyors – 15:11,05), Gyurta Gergely (1500m gyors – 14:59,92), Balog Gábor (100m hát – 54,55; 200m hát – 1:57,76), Gyurta Dániel (100m mell – 1:00,42; 200m mell – 2:08,58, 400m vegyes – 4:16,64), Cseh László (100m pillangó – 51,97; 200m pillangó – 1:54,90; 200m vegyes – 1:58,31), Kenderesi Tamás (200m pillangó – 1:54,79), Biczó Bence (200m pillangó – 1:55,80), Grátz Benjámin (400 vegyes - 4:16,47), Verrasztó Dávid (400m vegyes – 4:11,28), Hosszú Katinka (200m gyors – 1:55,89; 400m gyors – 4:05,75; 800m gyors – 8:33,12; 200m hát – 2:06,81; 200m pillangó – 2:08,00; 200m vegyes – 2:06,12; 400m vegyes – 4:31,07), Kapás Boglárka (400m gyors – 4:06,21; 800m gyors – 8:23,71; 200m pillangó – 2:08,99), Szilágyi Liliána (100m pillangó – 58,70; 200m pillangó – 2:08,25), Jakabos Zsuzsanna (200m pillangó – 2:07,93; 200m vegyes – 2:11,32; 400m vegyes – 4:37,358), Verrasztó Evelyn (200m vegyes – 2:12,32; 400m vegyes – 4:41,77), György Réka (400m vegyes – 4:42,13), Risztov Éva (10km nyíltvízi – vb-10. hely).

Sportlövészet: Tobai-Sike Renáta (pisztoly), Sidi Péter (puska), Szabián Norbert (puska), Csonka Zsófia (pisztoly).

Vitorlázás: Berecz Zsombor (finn dingi) Tomai Balázs (laser).

Kazanyi kockák (9)

Tíz évvel ezelőtt egy göndör fürtű, nagy szemű, kilencéves kislány ott kuporgott apukája ölében, és tekintetét a televízióra szegezte. Talán a nagypapa is a közelben izgult. A képernyőn éppen azt láthatta, hogy Cseh László, a magyar úszósport aktuális ifjú titánja hatalmas karcsapásokkal közelít a medence falához, és az utolsó hosszon bebiztosítva győzelmét, aranyérmet szerez a kanadai Montrealban zajló világbajnokság négyszáz méteres vegyesúszó versenyszámában. Miután a Szilágyi-családtagok egymás nyakába borultak örömükben, a pöttöm Lilu azt rebeghette Zoltán papának, és Dezső nagypapának: „én is ilyen szeretnék lenni.”

Azóta eltelt egy évtized, és a történet két főszereplője most ott küzd a habokkal a Kazany Aréna medencéjében. Cseh László teljesen megújhodva, friss „töltetekkel” felvértezve torpedó módjára siklott a vízben, és bár kiváltképp „meghalt” a kétszáz pillangó utolsó pár méterén, minden izmát megfeszítve, óriási akaraterővel, elsőként érte el a célt – megszerezve élete második világelsőségét. Az az aprócska hölgy, immár felcseperedve, ugyancsak ebben az embert próbáló kétszáz méteres pillangó viadalban nem akart lemaradni kisgyermekkori példaképétől. A kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok Szilágyi Liliána egyértelműen éremesélyessé lépett elő a tatárföldi fővárosban. Ha pedig netán oda kerül a dobogó bármelyik fokára, onnan biztosan feltekint majd a magasba, a mennyek világába, ahonnan a híres nagypapa, Gyarmati Dezső könnyes szemmel integethet vissza az utód-unokának.

Miközben az úszók még négy napig kallóznak Kazanyban, a női vízilabdázóink befejezték „működésüket”. A helyosztókon kihozták magukból, ami kihozható, még egy félig-meddig keserű szájízű parádéval hazaküldték a brazilokat, megkaparintották az egyébként csalódást okozó kilencedik helyet, hazatérve pedig levonhatják a tanulságokat. Amit a szövetségi kapitány, Merész András már megtett: felajánlotta lemondását. Vajon ez kell a megújuláshoz?

Hegedűs Henrik

Kazanyi kockák (7)

Shane Tusup a muszkliijait mutogatta. A kazanyi aréna lelátóján, a megfordított piros sildes sapkájában félőrült módjára viselkedő férfiú nem véletlenül pózolt így. A bicepszén ugyanis egy egyedi tetoválás díszelgett: Iron Lady. Kedvese és tanítványa, Hosszú Katinka néhány perccel korábban bődületes világcsúccsal nyerte meg a női kétszáz méteres vegyesúszást. A magyar klasszis az eredményjelzőre tekintve azonnal pityeregni kezdett – nemhiába mondta egykor a nagy előd, Székely Éva, hogy „sírni csak a győztesnek szabad” – az edző-férj a nézőtéren tette ugyanezt, ingujjával törölgetve könnyeit. Aztán ahogy az házastársaknál szokás, az éremosztó ceremóniát követően örömittasan ölelkeztek. Megszületett az első rekord: vajon mikor jön a következő? Mert ezt a formát, ezt a lelkesedést látva aligha kétséges, lesz másik.

Cseh László az elmúlt napokban bőszen bizonygatta, meglehetősen idegen még tőle a sprint. Ez hétfőn délután egyáltalán nem látszott. Sokkal inkább úgy festett, mintha ősidők óta csak az ötven méteres küzdelmekre összpontosítana. És ne feledjük: ha egy csipetnyivel jobban sikerül a rajt, és tökéletesebb a benyúlás, a bronznál is fényesebb lehetett volna a végjáték. Száz és kétszáz pillangó előtt több mint biztató teljesítmény.

Az egész kazanyi vízi világ legfurcsább, legelképesztőbb, legextrémebb viadalai is elkezdődtek. A derék bátrak, az adrenalinszint minél erőteljesebb „hevületében” égők felcsimpaszkodnak a huszonhét méteres torony tetejére, majd onnan alávetik magukat a szédítő mélységbe. Lenn képzett búvárok várják őket, hogy azonnal segítsenek, ha baj van, de nincs semmi gond, a sportolók rögvest széles vigyorral integetnek. Bohém fickók és hölgyek ők, ezt a kihívást nem is lehet másként, csak „bolondul” elviselni. Távoli helyeken, meredek szirteken ezt a hóbortot sziklaugrásnak nevezik, hivatalos nyelven szupertoronyugrásnak hívják, de az kétségtelen: ennél szemvonzóbb látványossága kevés akad a világbajnokság forgatagának.

H.H.

Kazanyi kockák (6)

Iron Lady becsöngetett. A tanárnő megjelenésére a diákok azonnal vigyázzállásba vágták magukat. Hosszú Katinka már az úszóversenyek első napján igazolta a róla szóló, feltétlenül biztató előzetes híreket: bombaformában érkezett Kazanyba. Előfutamban, aztán középdöntőben Európa-csúcsot úszni valóban csak a kivételes képességűek kiváltsága. A döntőben pedig ezt a teljesítményt tovább lehet srófolni: netán egy világcsúccsal? De mindenképpen egy szépen csillogó aranyéremmel. És a terhelhetőséggel sincs gond: bizonyítja ezt a száz hát hétfő reggeli országos rekordja.

Cseh Lászlóra is érdemes odafigyelni. Harmincéves meglett férfiút nem illik „Lacikázni”, holott igazi ifjonti hévvel vágtatott az ötven pillangó villámszámában. Tudvalévő tény, hogy minél idősebb valaki, annál inkább a rövidebb távú viadalok „fekszenek neki”. Ráadásul kissé „bealudva” rajtolva úszott kétszer is nemzeti csúcsot, azaz a gyorsasága tökéletes, és ha netán érmet szerez, még színesebbé teheti eddig sem hiányos medálkollekcióját.

Bernek Péter szintén letette a névjegyét. Az egykori – nem is oly régen volt az – hátúszó most gyorson robbant be a világ élmezőnyébe. A négyszáz méteren elért ötödik helye rendkívül dicséretes, és Rióig még kimunkáltabbá finomíthatóak a mozdulatokat. Kapás Boglárkának meg még túl „rövid” a négyszáz: a döntő egyfajta bemelegítő kísérlet a nyolcszáz előtt, ahol nem titkolt vágya, hogy megszorongassa az amerikai tinédzsert, bár Ledecky kisasszony valóságos világszám.

Kicsit kitekintve Európára, említsük még meg a svéd sellőt, Sarah Sjöströmöt. Három éve, Londonban alig maradt le a harmadik helytől, azóta fokozott intenzitással készül, aranyakat halmoz, és ezúttal egy világcsúcsot repesztett száz méter pillangón. Olyan rekordot, ami már-már kozmikus szintű…

Férfi pólósaink a negyeddöntőben megkapták az olaszokat. Kell- e félni? Tempesti mester és társai a talján „vízipókok” elsősorban védekezésben mutatott jártasságukkal keltettek némi izgalmakat a magyar szurkolókban – a kanadaiak elleni vasárnapi teljesítményük során elsősorban ebben jeleskedtek. Ám korántsem kell azt gondolni, hogy Benedek Tibor tanítványai ettől berezelnének, kirázná őket a hideg, és remegő kezekkel szállnának medencébe kedden a négy közé jutásért…

H.H.

Kazanyi kockák (5)

„Végre is az ember nem testből és lélekből áll, hanem három dolog jellemzi: a test, a szellem és a jellem” – Pierre de Coubertin, a modern olimpizmus atyja e híres mondatára bizonyítékul és cáfolatul is szolgáltak szombaton magyar sportolók Kazanyban.

Olasz Anna a bizonyítékot adta. A tíz kilométeres hosszútávúszásban bekövetkezett kurta-furcsa, éppen-hogy lemaradása a riói kvótáról rendkívül eltökéltté tette a fiatal szegedi lányt. Huszonöt kilométeren aztán nem ismert se istent, se embert. Férfiakat megszégyenítő – és felülmúló – módon tempózott a Kazanyka folyóban, több mint öt órán keresztül szelve a habokat, hogy aztán a hajrában alig lemaradva a győztes brazil hölgytől csodálatos ezüstéremmel örvendeztethesse meg magát és honfitársait. Rászolgált erre.

A másik véglet a nő vízilabdázóké. Szétesve, alulkoncentráltan, gyáván, gyengén, mindenfajta mentális erő nélkül, enerváltan „bóklásztak” a vízben. Hiába hittük szentül, hogy lehet feltámadás, hogy a csoportmeccsek során mutatkoztak előremutató, reményteli mozzanatok, ebből semmi sem látszott az amerikaiak ellen. Mintha két világ csapott volna össze a negyeddöntőbe kerülésért. Emitt díjbirkózóként harcoló, bátor amazonok, amott félős, ijedt kislányok. Emberelőny, abszolút gólhelyzet, lóbálás, lóbálás és lóbálás, lövés „nuku”, helyette passz, aztán ejtésszerű próbálkozás eredmény nélkül. Így nem lehet továbbjutni, éremért küzdeni. Talán túl magas volt a mérce, talán a tizenhárom hölgy, és beleértve a szakmai stábot Merész kapitánnyal az élen, túlságosan beleélte magát, elhitte, hogy lehet keresnivalója az aranymedálért zajló ütközetekben. Nos, nem, csalódás, hazakullogás lett a vége, és ezek után a szurkoló számára édesmindegy, kilencedik, avagy tizenegyedik helyen zárja a vébét a társaság. A szégyenfolt ott marad – de bizakodjunk, hogy megújulva, testileg, szellemileg, elsősorban fejben felfrissülve és megtisztulva, ott lehetnek a lányok az olimpián.

Hadd szóljak végül a szinkronúszás szépségéről. A csapatverseny: ez a sportág igazi sava-borsa. A mozdulatok szépsége, az együttműködés tökéletessége, a művészi hatás erőssége itt látszik meg teljességében. Amit pedig az oroszok művelnek – már-már Gagarin „elvtárs” útjára hasonlító, űrközeli élmény.

H.H.

Kazanyi kockák (4)

Vízilabdában lassan vége a csoportkörnek, és amikor ezeket a sorokat olvassák, már tudják, milyen gólaránnyal múlta felül a Benedek-tizenhárom (tizenhárom játékost lehet nevezni egy-egy világversenyre) a cseppet sem Messi-erényekkel büszkélkedő argentinokat. Azután jöhet egy kis pihenő – meg fárasztó-ráhangoló edzések – és jövő héttől már élesben megy a harc a nemzetközi elit idei trónjáért.

A nők is túlestek a nem túl fényes mutatókkal záruló csoportkörön, és a kiesési zónában rögvest valódi „feketelevessel” szembesülhetnek. Merész András szövetségi kapitány Kazany előtt kijelentette, az amerikai gárdát tartja a legjobb, a legképzettebb alakulatnak a hölgyek mezőnyében. Nos, erre a megállapításra kis híján rácáfoltak az „amcsik”, hiszen kikaptak az olaszoktól, tehát ha ezt vesszük alapul, Takács Orsolyáéknak akár még esélyük is lehet az USA ellenében. Mindenesetre az megállapítható, mind a kínaiakkal, mind az oroszokkal szemben akadtak szépreményű, látványos percei a magyar lányoknak, csak ugye arra az utolsó negyedre kellene kiváltképp összpontosítani – mert a nyolcba jutás egyértelmű elvárás. Szombat este háromnegyed hattól minden kiderül.

Kis kitekintés a deszkák és a torony életébe. Minő csoda, már háromszor fricskázták meg a kínai műugró királyokat és hercegnőket. Először Cagnotto kisasszony Taljánföldről, majd egy bizonyos Rebecca Gallantree-Thomas Daley brit duó a csapatversenyben (utóbbi férfiú csodagyerekként indult, de „csak” egy olimpiai bronzra futotta eddig neki Londonban), most pedig észak-koreai sporttörténelmet írt egy kislány, a tizenhat éves Kim Kuk Hjang. Feltörekvő nemzetek lépnek Kína mellé, és lehet, mire eljön Rio ideje, már minden egyes versenyszámban megdől a távol-keleti élország hegemóniája.

Vasárnap pedig indulnak a várva-várt úszócsaták.

Hegedűs Henrik

Egy esztendő Rióig

A jövő esztendő augusztusának ötödik napján lobban fel a szent láng Rio de Janeiro olimpiai stadionjában, és a világtörténelemben először adhat otthont a dél-amerikai kontinens-rész ötkarikás küzdelmeknek. A földkerekség minden pontján megkezdődik a visszaszámlálás, nem csupán a kvalifikációs harcok tüzében égő sportolók körében, hanem az őket kitartóan biztató szurkolóknál is.

Terveink szerint blogunk is megkezdi a „centi nyirbálását” és a háromszázhatvanötödik naptól visszafelé elindítjuk olimpiát beharangozó sorozatunkat. Ebben egyrészt a különböző nemzetközi – és hazai hírforrásokat felhasználva nyomon követjük a felkészülés érdekességeit, a kvalifikációs folyamatokat, másrészt az elmúlt öt nyári olimpiáról – Atlantától Londonig – különböző érdekes mozzanatokat, különleges egyéniségek történeteit osztjuk meg az olvasókkal, illetve fokozatosan betekintést engedünk a riói „daily schedule”, azaz a napi programok alakulásába is.

Reméljük, a magunk lehetőségeinkhez mérten megfelelően kielégíthetjük majd olvasóink kíváncsiságát.

Hegedűs Henrik

olimpiatörténész-szerkesztő

Kazanyi kockák (3.)

Nincs új a Nap alatt. Bármennyire is reméljük, hogy egyszer csak vége szakad hazánk sportéletében a magyar-magyar ellen tipikus „hadviselésnek”, mindig akad új és új mozzanat, szomorú fejezet, amely ingató fejcsóválásra készteti a józanabbakat.

Kvótán innen és túl

Most éppen arról szól a fáma, milyen körülmények között maradt le Olasz Anna, és milyen szerencsés módon szerezte meg Risztov Éva a női hosszútávúszás tíz kilométeres távján a riói olimpia indulási jogát. Mert bizony, a „jólértesültek” itt is valami csalafintaságot sejtenek a háttérben. Hiába minden sportszerű és elismerő gondolat Éva részéről, különösképpen utalva Anna fiatal korára és leendő ötkarikás esélyeire (Tokió? Budapest?), ha a két honi kiválóság „árnyékmunkásai” között dúl a konkurenciaharc, és az a tény, hogy egyikük tízedik, a másik a tizenegyedik helyen végzett, és némi képzavarral élve borotvaélen táncoltak a vízben a kvótáért, mindenképpen újabb parazsat lobbant a hamu alatt.

Jó magyar szokás szerint itt bizony nincs összefogás, nincs vállvetve küzdés a minél jobb szereplésért, ha a komoly fényű csillag mögött feltűnik egy sistergő üstökös, máris indul a susmus, máris ott legyeskednek a dögevők a bőségesen megrakott tál körül. Ilyen sajnos a magyar valóság. Hogy ki a ludas ebben a „vihar egy kanál vízben” jelenetben, nekem nem tisztem eldönteni, de lassan oda fajulnak a dolgok – és nem csak erről a sportágról és versenyszámról beszélve –, hogy nem érdemes két királyt egyszerre kinevelni, mert akkor a kegyencek legfőbb szórakozása lesz, hogy a trónszékről le-föl tuszkolják a szerencsétleneket – kényük-kedvük szerint.

Tánya törte átok

De hagyjuk itt gyorsan ezt az értelmetlen csetepatés övezetet, és evezzünk nyugodtabb vizekre, pontosabban hullámtalan, de annál inkább fröcskölősebb szakaszokra. Műugrásban, az egy méteres számban egy olasz hölgy megtörte az átkot a torony aljában. Tania Cagnotto, a talján vízi világ legendás sellője nyert már sok-sok európai címet, de világbajnoki dobogó tetején sosem pózolhatott. Rutinja óriási, több mint egy évtizede villan a deszkákról, mutatja be csodálatos csavarjait és szaltóit, megérdemelte, hogy eljusson a világelsőségig. 

Most sem ő volt a legfőbb esélyes, sokkal inkább a kínaiak, de láttuk már nem egyszer, a tökéletesen kifejlesztett automaták is képesek a rontásra (lásd például az athéni olimpiát, ahol a „szinkronban” a semmiből jött görög páros csippentette el előlük az aranyat), és most is ez történt. Tánya hercegnő viszont magabiztosan, a hangulattal, a körülményekkel, a külvilággal mit sem törődve hajtotta végre a gyakorlatait. Amikor a távol-keleti vetélytárs elindította utolsó ugrását, izgatottan bújt oda az edző-papához (ő sem akárki a szakmában, kétszeres olimpiai ezüstérmes), majd, amint megjelent a végeredmény a nagytáblán, mindketten hatalmas boldogsággal ölelték át egymást. Nem túlzás: Tania Cagnotto kedden megmentette Európát.

Lehajtott fejjel

Női vízilabda válogatottunk bezzeg nem büszkén, hanem lehajtott fejjel kullogott ki a medencéből. Egy csapat, egy társaság, amely minden kohézióját egy helyre vonta a kínai kudarcot követően, nem teheti meg, hogy ennyire leereszt a végére. Az orosz házigazdák ellen villámrajtot vettek a lányok, látszott rajtuk, minden nyíltszívű rajongójuknak meg akarják mutatni, pusztán kisiklásnak tekintik a két nappal ezelőtti fájdalmas vereséget. 3-0, 4-1, majd 10-7 után is elhittük ott, a képcsövek túlsó oldalán a fotel karfáját mardosva, öklünket diadalmasan a magasba emelve, hogy eljött a feltámadás ideje. 

Az utolsó negyedben éppen fordítva történt. Egy krimi nem alakulhatott volna izgalmasabban – a kárunkra. Az összeomlás pusztító erejű lett – öt orosz gólra a végén csak egy magyar jutott. Pedig…. De legyünk mégis optimisták, ne temessünk, ne kárhoztassunk, hiszen akadt már a vízipóló történetében olyan eset, amikor a csoportmeccsek során két vereséget szedett össze egy jobbra érdemesebb társaság, aztán meg sem állt a legfényesebb medálig. Történt mindez a Kemény-korszak hajnalán, a Sydney-i olimpián s férfitársakkal. Vagy az egy másik kávéház?

Hegedűs Henrik

Foto: internet

Kazanyi kockák (2.)

Lassan beindul a henger Kazanyban. Egyre több az esemény, egyre több versenyszámban hirdetnek győztest, és egyre jobban felizzik a levegő a Volga partján. Hátha még arra is figyelünk, amikor az időjárás-jelentésben a térképen egy vastag, felfelé mutató piros nyíl jelzi, mifajta forróság várhat a kies orosz vidéken a sportolókra.

Habzó vizeken

Haladjunk időrendben. Közép-orosz idő szerint – egyébként ott nincs nyári időszámítás, azaz Kazanyban (meg Moszkvában) is ugyanannyit mutat az óra mint Csíkszeredán, vagy Bukarestben – pont délben csobbannak be a Kazanykába a nyíltvízi férfi úszók. Most már nem babra megy a játék, elvégre tíz kilométeren olimpiai kvóta a tét, nem csoda, hogy hetvenketten „hetvenkednek”, és igyekeznek megcsípni az első tíz hely valamelyikét, amivel jegyet válthatnak Rióba. Nocsak, mintha egy magyar legény diktálná a tempót – horkanunk fel, és valóban, Gyurta Gergely, olimpiai bajnokunk testvéröccse van legelöl. Szándékos taktika ez, hiszen ő valamivel gyengébb testalkatú a többieknél – állítsuk csak egy kicsit az ötkarikás címvédő tunéziai Melluli mellé, máris meglátszik a különbség. Így elkerülhető a verekedés, a könyökölés, a közelharc. Mert bizony akad abból bőven a mezőny közepén. Amikor aztán a vízilabdameccs végeztével megint visszakapcsol a kép a tévében, alaposan változott a helyzet. A részidőt jelző tábla alatt már egy amerikai legény halad el először, a mi Gergőnk visszaesett. Később megtudjuk, úgy öt kilométer táján a klasszisok fogták magukat, és gyors ütemben ritmust váltottak, néhány emberkét úgy otthagytak, mint anno Szent Pál a keleti szomszédjainkat. Ez az USA-bajnok gyerek meg mind jobban elhúz a többiektől – kelet-európai származású lehet, legalábbis a neve erre utal: Wilimovsky. Nem igazán hallottunk róla. A vetélytársak egyre messzebb és messzebb, ebből fölényes győzelem lesz. Előbb a görög veterán Janniotisz ered a nyomába, aztán a hollandus Weertman (olyan hosszú, elnyúlt kartempókkal dolgozik, mint annak idején Thorpe mester, az ausztrál zseni), de beérni nem tudják. Gyurta éppen kiszorul a legjobb tízből, kinn a parton pedig, miután alaposan kilihegte magát, formás mondatokban nyilatkozik, hogy egyáltalán nem elégedetlen.

Csavarok és szaltók

Menjünk tovább. A medence partján egy torony áll, három „kilövőállással”. Egy lent, egy középen, egy a tetején. Miért éppen kilövőállás? Tessék csak megnézni: a műugró nekifut, elrugaszkodik a deszkáról, majd a magasba lendül. Auerbach, bicska mozdulat, dupla szaltó felhúzott térdekkel. Pattognak a kifejezések. Most egy méterről indul a verseny. Ez a legnehezebb – rebegi a szakkommentátor a tévében -, mondván a vízhez minél közelebbről indul a mozgássor, annál bonyolultabb a kivitelezés. A kínaiak ezzel mit sem törődnek, „kutyafitty” mindez számukra. Az ügyeletes főszereplő: Hszie-sze-ji. Valósággal röppen a deszkáról, és olyan langy puhasággal landol, hogy szinte nem is fröccsen ki egyetlen vízcsepp sem a partra. Legnagyobb ellenfele a mexikói Orozco, már jóval „durvább” legény, nyakizmai akár egy díjbirkózóé. A legrosszabbkor ront, amikor fejben tisztának kellene lenni. Ezzel oda neki az arany, a távol-keleti legény az első. A bronzéremre meg az a Hixon (nem Nixon) fut be, akinek utolsó próbálkozását kényszerű szünet előzi meg, nem tisztázták, milyen ugrásfajtát mutat be, de ez a pauza sem törte meg, kötélidegekkel toppant el a deszkáról és tökéletes gyakorlattal csípte meg a bronzot.

Parádé labdára írva

A hölgyek vasárnap esti kudarca után minden magyar szem a férfi vízilabdázók deli testére és félelmetes kezeire szegeződik. Az első ellenfél Kazahsztán. Nem éppen az elit, de kezdésnek senki sem könnyű. Ezért illik összpontosítania egy világbajnoki címvédő alakulatnak. Hoppá: kimagasló centerjáték, távoli bombák, pompás blokkok, a kapus vigyorogva védi ki a keleti sztyeppéről érkezett fickók szemét. Nagy Viktor hátul, Hárai Balázs, Varga Dénes, Bedő Krisztián és Hosnyánszky Norbert elöl az úr. Két és fél negyed után 11-0 az állás. Ez vezéri nyitány. Ötméteresből születik az első kazah találat, és ha a lenyugvó nap sugarai nem serkentenék erőteljesebb hunyorgó mozgásra a szempillákat, az utolsó negyedben aligha jönnének fel nyolc gól különbségre a riválisok. A vége 14-5. Benedek Tibor a sajtózónában kifejti: ennél csak könnyebb lecke jön a csoportban. Már előre sajnálni lehet a dél-afrikai, meg az argentin pólósokat.

Este csemege. Szerbia-Montenegró derbi. Nem is olyan régen még azonos színű sapkában dobálták a labdát, de mióta szétváltak útjaik, vetélytársnak számítanak. Nekem azonnal egy 1996-os emlék idéződik fel: az atlantai olimpián a négy közé jutásért csapott össze Jugoszlávia és Horvátország. Nem sokkal a délszláv háború után. A parton a két szurkolótábor iszonyatos zsivajt teremtett, de benn a medencében nem volt különösebb verekedés. Igaz, Dubravko Simenc, a horvátok legjobbja utólag elmondta: „az éltünkért harcoltunk” – de a sportembereket nem győzte le a bosszúállás gyarlósága. A horvátok akkor nyertek, és az ezüstig meg sem álltak, most viszont nem kell hasonló tűzre számítani. Békés közdelem ez, végig szerb fölény, és déli szomszédjaink e siker után már lelki szemeikkel arra gondolhatnak, hogy nemsokára – még „kerítésmentesen” – nézhetnek farkasszemet magyar barátaikkal.

Hegedűs Henrik

Kép: internet

Kazanyi kockák (1)

Akár az olimpián. Tizenhét nap a földkerekség második legrangosabb eseményén, a Vizes Világbajnokságon. Tizenhét nap négy csodaszép sportág vonzásában. Tizenhét nap Oroszország bölcsőjében, a nagy keleti róna közepén, ott, hol a Volga folyó kövéren hömpölyög széles medrében. Tizenhét nap Tatárföld székhelyén, a több mint egymilliós lakosságú Kazany városában, Kelet-Európa egyik legfejlődőképesebb településén, ahol a tízemeletes sorházak mellett jól megférnek a tizenhatodik-tizenhetedik századi ortodox templomok.

Gyakorlásnak jó volt

Persze számunkra, sportrajongóknak a versenyek a legfontosabbak. Mint például a Kazanyka és a Volga összefolyásánál rendezett hosszútávúszó viadal. A vízben pedig olyan klasszisokkal, mint az olimpiai bajnok Risztov Éva, a feltörekvő reménység-utód, Olasz Anna, a férfiaknál pedig a tihanyi öböl-átúszás honi mestere, Papp Márk. A táv öt kilométer, ami ugye most „csak” bemelegítésnek számít. Hiszen a mezőny nagy része Rióra összpontosít, és jövőre, az ötkarikás játékokon tíz kilométeren osztanak érmeket. Itt pedig oda kvalifikálhatják magukat a legjobbak. Aki életében akár egyszer is részt vett Révfülöp és Balatonlelle közötti a Magyar Tenger átúszásán, tudhatja milyen kettős élményt jelent egy ilyen feladat. Küzdeni a habokkal, a tó közepén, varázslatos, de közben melletted, előtted, mögötted közvetlen-közelben kartempóznak a (vetély)társak, spriccelik rád a vizet, ütköznek veled, alig látsz ki, nem leled a kivezető utat. Nos, a magyarok is főképp erre panaszkodtak ezen az öt kilométeren, meg arra, hogy a szél meg a hullámok jól „kidobálták” őket oldalra, de mindenképpen hasznosnak bizonyult ez a szűk órás lubickolás, és a tizenegyedik avagy tizenharmadik helyezés mit sem számít a latban, a lényeg majd a fiúknak hétfőn, a lányoknak kedden jön, fókuszban Brazíliával.

Tömör gyönyör

Szvetlana Romasina és Natalja Iscsenko. Őket nézni kell. Tömör gyönyör a köbön, amit művelnek. A szinkronúszás csillagai, háromszor akasztottak már a nyakukba aranymedált olimpián, a megszerzett oklevelek betöltik egész otthonukat. Varázslatos mutatvány, amit nyújtanak nekünk. Az „Ocsi csornüje” zenéjére káprázatos vízi-balettet adnak elő. Feszített spiccű lábak kallóznak ki, állnak, mint a cövek, aztán forogni kezdenek, mint valami fúró, míg eltűnnek a „tükör” alatt, a következő pillanatban fejek és karok bukkannak elő, a mozdulatok tökéletes összhangban, a muzsika ritmusára járnak. A riporter is befogja a beszélőkéjét, ő is ámul a látványon – mint anno Borkai Zsolt szöuli lólengés-gyakorlatán Dávid Sándor. Dukál nekik a legfényesebb érem, a riválisok meg sem közelíthetik őket. És a mosolyok. És még valami: mosoly a bevonuláskor, mosoly a vízbe pottyanáskor, mosoly minden levegővételnél, mosoly a végén, mosoly az edzők arcán. Ha jól sikerült a gyakorlat, ha nem. Vajon nem lehetne ezt a kísérőjelenséget más sportágakba is átültetni?

Amennyire szeretem nézni ezeket a hölgyeket, annyira visszatetszőnek tűnik nekem a sportág „korszakalkotó” újítása, a vegyes páros. Tudom, manapság az emancipáció már fordítva is működhet, de azért ez túlzás. Nőies férfiakat láthatunk az utcán is úton-útfélen, de ez borzalmas. A balettet kedveljük, Keveházi Gábor mozdulatait bámuljuk, de ahogy az erősebb nem képviselői itt „lubickolnak”, valahogy engem – nem akarok homofóbnak tűnni – de egy bizonyos budapesti felvonulásra emlékeztet. A férfinépnek nem való a szinkronúszás, legfeljebb a nézőtérről szemlélve.

Szenvedés a labdával

Női vízilabda válogatottunk minimális célként a dobogóra kerülést tűzte ki Kazanyban. Jól is van ez így, hiszen megszoktuk már tőlük a dédelgetett helyzeteket, a nagyfokú kiszolgálást, a különböző érmeket. A társaság érett is rá, és ezt nem csak Merész(ség) – némi szójátékkal éve a szövetségi kapitány vezetéknevére. Bezzeg az első meccsen, Kína ellen merő szenvedés a négy negyed. Igaz, ezekből a ferde szemű lányokból igencsak elegük lehet Keszthelyi Ritáéknak, annyiszor találkoztak velük a közelmúltban, hol barátságosan, hol élesben. Villámrajt „távolkeleti” módra, háromból három emberelőny-értékesítés, a másik oldalon csak kontrafaltok. Aztán mintha csak Euripidész írná egy görög tragédiában, ébredés, feltámadás, kiegyenlítés, mi több, távoli bombákkal kétgólos előny itt. A végén megint fordulat, újra döntetlen, az utolsó percben pedig a balkezes Csao int Bolonyai kapus felé, hogy „csaó”, és a félpályáról nemesi eleganciával beejti a kilencediket. Fuccs, kudarc, kegyelemdöfés, csalódottság. Mi lesz itt kedden a „vérfarkas” szurkolótábor által támogatott mérgezett egérként tempózó házigazda oroszok ellen?!

Hegedűs Henrik