Aki megmentette az öttusát

Barcelona után sokan temették az öttusát. Az 1912 óta a modern olimpiák műsorán szereplő sportág kezdett kifulladni. A hagyományokhoz való törzsökös ragaszkodás nem tűnt túl kifizetődőnek. Öt nap, öt, lényegében külön verseny, ahol voltaképpen a matematika számít, és az egyszerű néző-szurkolónak csak a „hendikepped” rendszerű, egyéni indításos futás bevezetése jelentett izgalmakat, amikor már valóban a végső győztes haladt át először a célvonalon. A csapatverseny pedig még keszekuszábbnak tűnt.

Aztán 1992 után bekövetkezett a váltás. A kimondhatatlanul „kacska” nevű Arkadiusz Skrzypaszek és lengyel társai kettős diadalát követően megérett a közhangulat a reformra. A döntés kézenfekvő volt: nyomon követhetőbbé, élvezetesebbé tenni a viadalokat. Így jött el az egynapos öttusa ideje. Reggel felkel a nép, aztán bevonul a lőállásba, elmegy a vívóterembe asszózni, becsobban a medencébe, felül a lovacskák hátára, majd fut egy jót. Mindezt pár órán belül. Persze ez a megoldás sem tűnt eleve a leghatékonyabbnak, kellett a felmérés, a próba, mennyire válik be, mennyire lesz az új változat valóban a jövő felé mutató.

Ennek a kísérletnek volt egyfajta betetőzője Atlanta. Csakhogy borotvaélen táncolt az egész ügy. Hiába, az emberek, főleg az észak-amerikai nemzet büszke tagjai nem kíváncsiak holmi pisztolyos ügyeskedésre, meg tőrvívó fejezetre, meg a lubickolásra úgy, hogy bizony nem a kedvencek szelik a habokat világrekord-repesztő tempóban.

Nos, az 1996-os olimpián a lovaglás hozta az első reményt az öttusa megmaradásának ponyvaregényében. Telt ház, remek hangulat, forró nézőtér, és maga a „nagyfőnök”, azaz Juan Antonio Samaranch NOB-elnök jelenléte is alátámasztotta a bizakodó érzéseket. De még mindig kellett valami, valami só és bors a köménymagos levesbe, valami olyasmi tett, ami a média érdeklődését is kiváltképp a modern pentatlon felé irányítja.

Ezt hozta a futás drámája. Elsőként még az olasz Toraldo indult neki a távnak, de őt hamar utolérte a kazah Parigin és Martinek János. Ők ketten haladtak az élen sokáig, és ekkor tűnt fel, valahonnan a ködből az orosz Eduard Zenovka. Aki három évvel korábban egy autóbaleset során elvesztette egyik veséjét, és így is bebizonyította, képes az élsportra. Rövid idő múlva már Zenovka és Parigin kettős küzdelmévé fajult a verseny. A kék mezes orosz loholt elől, a kazah a nyomában, Martinek lemaradt. Samaranch elnök szeme is egyre inkább a párharcra szegeződött, talán érezte, ezen a pár száz méteren áll vagy bukik az öttusa jövője. Zenovka lassan a célegyenesbe fordult, Parigin hátranézett, és miután látta, nincs közel a magyar vetélytárs, diadalmasan felemelte egy pillanatra a karjait. Neki jó az ezüst is – hát nem volt elég, mert hirtelen nagyobb sebességbe kapcsolt. Igazi, vérbeli, remek hajrá kezdődött. Az NBC, a CNN, a CBS operatőrei, az összes fontosabb napilap kiküldött tudósítója mind odarohant, ahol a lényeg történik, amit vártak, a szenzációt. És a szenzáció bekövetkezett: két méterrel a célvonal előtt Zenovka megbotlott, felbukott, és két és fél másodpercig szenvedve nyögött a homokban, de feltápászkodott és betámolygott. A kazah puszták diadalittas harcosa pedig kényelmesen ellépett mellette és megnyerte a világtörténelem első egynapos olimpiai öttusaversenyét.

Ennyi kellett a megmeneküléshez. Ha nincs izgalom, ha nincs kiélezett csata, ha valamelyik nagyágyú hatalmas előnye birtokában ujjongva, országa zászlajával a kezében, szinte hátrafelé menetben araszol be a célba, akkor lehet, nincs tovább, akkor előfordulhat, végképp elveszett az ügy.

De Zenovka ott esett el, ahol kellett, és ezzel megmentette az öttusát.
(A drámáról készült televíziós összefoglaló: https://www.youtube.com/watch?v=iI22Px-SvE4 )

Hegedűs Henrik