Tíz évvel ezelőtt egy göndör fürtű, nagy szemű, kilencéves
kislány ott kuporgott apukája ölében, és tekintetét a televízióra szegezte.
Talán a nagypapa is a közelben izgult. A képernyőn éppen azt láthatta, hogy
Cseh László, a magyar úszósport aktuális ifjú titánja hatalmas karcsapásokkal
közelít a medence falához, és az utolsó hosszon bebiztosítva győzelmét,
aranyérmet szerez a kanadai Montrealban zajló világbajnokság négyszáz méteres
vegyesúszó versenyszámában. Miután a Szilágyi-családtagok egymás nyakába
borultak örömükben, a pöttöm Lilu azt rebeghette Zoltán papának, és Dezső
nagypapának: „én is ilyen szeretnék lenni.”
Azóta eltelt egy évtized, és a történet két főszereplője
most ott küzd a habokkal a Kazany Aréna medencéjében. Cseh László teljesen
megújhodva, friss „töltetekkel” felvértezve torpedó módjára siklott a vízben,
és bár kiváltképp „meghalt” a kétszáz pillangó utolsó pár méterén, minden izmát
megfeszítve, óriási akaraterővel, elsőként érte el a célt – megszerezve élete
második világelsőségét. Az az aprócska hölgy, immár felcseperedve, ugyancsak
ebben az embert próbáló kétszáz méteres pillangó viadalban nem akart lemaradni
kisgyermekkori példaképétől. A kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok Szilágyi
Liliána egyértelműen éremesélyessé lépett elő a tatárföldi fővárosban. Ha pedig
netán oda kerül a dobogó bármelyik fokára, onnan biztosan feltekint majd a
magasba, a mennyek világába, ahonnan a híres nagypapa, Gyarmati Dezső könnyes
szemmel integethet vissza az utód-unokának.
Miközben az úszók még négy napig kallóznak Kazanyban, a női
vízilabdázóink befejezték „működésüket”. A helyosztókon kihozták magukból, ami
kihozható, még egy félig-meddig keserű szájízű parádéval hazaküldték a
brazilokat, megkaparintották az egyébként csalódást okozó kilencedik helyet,
hazatérve pedig levonhatják a tanulságokat. Amit a szövetségi kapitány, Merész
András már megtett: felajánlotta lemondását. Vajon ez kell a megújuláshoz?
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése