Húsz évvel ezelőtt, éppen ezekben a napokban indult meg a
horvát hadsereg híres-hírhedt hadművelete, a „Vihar” akció, a múlt század
kilencvenes éveinek legszörnyűbb európai korszakának, a délszláv háborúnak
egyik utolsó mozzanata. A gyors támadás során visszafoglalták a korábban
szerbek megszállta övezetet – több ezer áldozat vérének kiontásával.
Alig telt el az események után egy esztendő, és az atlantai
olimpián járunk. 1996. július 26., péntek: a Nap kezd lebukni nyugat felé, de még
rávilágít a nyitott uszoda vizére. Helyi idő szerint fél öt után tíz perccel
egy kék és egy fehér sapkás férfiú úszik a megszerzendő labdáért. Petar
Trbojevics és Ognjen Krzics. Jugoszlávia – Horvátország vízilabda mérkőzés az
olimpiai torna negyeddöntőjében. Elkerülhetetlen fátum. Hiába minden irányított
sorsolás, hiába minden figyelem, hogy a csoportküzdelmek során ne történhessen
meg a politikai ellenségek párviadala, a menetrend szigorú törvényei mégis
összehozták őket. A jugoszlávok a magyarok mögött másodikként végeztek, a
horvátok harmadik helyen, és ugye az A2-es a B-3-as társasággal csap össze az
elődöntőbe kerülésért.
Az érdeklődés hatalmas. A sajtó szenzációt akar. Valami
olyanra vár, mint ami 1956-ban Melbourne-ben történt. Lesifotósok siserahada
vércseként gyülekezik a medence szélén. Talán lesz egy kiadós pofon, talán lesz
egy vérző fej, egy felrepedt szemöldök, és a másnap az ő képe virít majd a
címlapon. Talán kikászálódik a vízből egy sérült fickó, mint Zádor Ervin annak idején
a magyar-szovjet meccsen, és lehet bőszen kattogtatni a masinát.
A közvetlen előzmények mindenesetre a legrosszabbat ígérik.
A horvátok műholdas kapcsolatot teremtenek a romba döntött Vukovárral, az
üzenet egyértelmű: „győzni kell, a halottaink is ezt kívánják.” A szerbek se
restek, az otthoniak is előhúznak ezt-azt a talonból, hadd legyen minél
tapinthatóbb a feszültség.
A sportemberek azonban másként gondolják. Egykor bajtársak
voltak: a jugoszláv oldalon a félelmetes kapus Alekszandar Sostar és a
betonfal-szerű center, Igor Milanovics, a horvátoknál Perica Bukics és Dubravko
Simenc nem is olyan régen még vállvetve küzdöttek együtt az olimpiai
aranyéremért: 1988-ban sikerült is nekik. Most viszont ellenfelek. Vagy
ellenségek? A vízipóló már csak ilyen, nem nyeretlen kétévesek virgonckodása.
Közben a nézőtéren a piros-fehér kockás zászlók tömkelege alatt zúg a harci
kiáltás: „Croatia, Croatia”. Hát még akkor, mikor megérkezik Juan Antonio
Samaranch. A NOB elnöke régi motoros a szakmában, dörzsölt diplomata. Ő is
felettébb kíváncsi, sikerül-e a küldetése. Béke lesz-e az olajfák alatt?! A
horvát drukkerek ujjongva fogadják az ősz sportvezetőt. Aki körbetekint,
nézelődik, és tíz perc múlva nyugodtan távozik: itt nem lesz háború.
Nem is, mert a vízben eléggé egyoldalú a küzdelem. Már 5-1 a horvátoknak, Vrdoljak mint
egy nyíl suhan el, kezéről a labda a hálóba vágódik. Bukics fordul, sistergős
bombát ereszt el, Sostar csak a kapuból tudja kiszedni a játékszert. A
szenzációra áhítozó népség lassan szedi a sátorfáját, kezdenek pakolászni a
fényképészek is, ám ahogy a görög tragédiákban szokás, beáll a fordulat. Egyre
közelebb és közelebb kapaszkodnak a jugoszlávok. Már csak egyetlen találat a
különbség. Most dől el minden. A korábbi kétkedők visszaülnek a helyükre, a
fotósok gyorsan objektívet cserélnek. Talán…
Horvát kezeken vándorol a labda. Simenc lóbál. Agyán átfut,
most százezer és százezer honfitársának figyelme szegeződik rá. Horvátország
büszke népe újra győzelmet akar látni. A rettegett ellenség megint vesszen el,
bukjon alá. Simenc még mindig lóbál, aztán lő. Hajszálpontos célzás. Eldőlt
minden: 8-6. Nincs tovább. A horvátok megnyerték a csatát, mehetnek tovább az
elődöntőbe. A medencéből kikapaszkodó hősök nem palástolják balkáni
temperamentumukat. A közönség pláne. De nem volt vér.
A mérkőzés utáni nyilatkozatok is sportszerűek. Simenc
megfontoltan válogatja szavait: „nem tértünk vissza a háborúba”. Bukics
hasonlóképp: „úgy gondoltuk, életünk meccsét játszottuk”, majd hozzáteszi, „az
a pár perc, amikor a megnyitón a horvát zászlót lobogtattam, többet ért, mint a
Jugoszláviával megszerzett két olimpiai bajnokság”. A másik oldalról Milanovics
szól: „a mérkőzés alatt nem volt időnk gyűlölködésre”. Igaz, barátok sem lettek
újra.
A horvátok végül ezüstérmet szereztek Atlantában, a
jugoszlávoknak be kellett érniük a nyolcadik hellyel.
(Aki kíváncsi a teljes mérkőzésre, a youtube videómegosztó
csatornán megtalálhatja a horvát nyelvű tévéközvetítést:
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése