Lassan beindul a henger Kazanyban. Egyre több az esemény,
egyre több versenyszámban hirdetnek győztest, és egyre jobban felizzik a levegő
a Volga partján. Hátha még arra is figyelünk, amikor az időjárás-jelentésben a térképen
egy vastag, felfelé mutató piros nyíl jelzi, mifajta forróság várhat a kies
orosz vidéken a sportolókra.
Habzó vizeken
Haladjunk időrendben. Közép-orosz idő szerint – egyébként
ott nincs nyári időszámítás, azaz Kazanyban (meg Moszkvában) is ugyanannyit
mutat az óra mint Csíkszeredán, vagy Bukarestben – pont délben csobbannak be a
Kazanykába a nyíltvízi férfi úszók. Most már nem babra megy a játék, elvégre
tíz kilométeren olimpiai kvóta a tét, nem csoda, hogy hetvenketten
„hetvenkednek”, és igyekeznek megcsípni az első tíz hely valamelyikét, amivel
jegyet válthatnak Rióba. Nocsak, mintha egy magyar legény diktálná a tempót –
horkanunk fel, és valóban, Gyurta Gergely, olimpiai bajnokunk testvéröccse van
legelöl. Szándékos taktika ez, hiszen ő valamivel gyengébb testalkatú a
többieknél – állítsuk csak egy kicsit az ötkarikás címvédő tunéziai Melluli
mellé, máris meglátszik a különbség. Így elkerülhető a verekedés, a könyökölés,
a közelharc. Mert bizony akad abból bőven a mezőny közepén. Amikor aztán a
vízilabdameccs végeztével megint visszakapcsol a kép a tévében, alaposan
változott a helyzet. A részidőt jelző tábla alatt már egy amerikai legény halad
el először, a mi Gergőnk visszaesett. Később megtudjuk, úgy öt kilométer táján
a klasszisok fogták magukat, és gyors ütemben ritmust váltottak, néhány
emberkét úgy otthagytak, mint anno Szent Pál a keleti szomszédjainkat. Ez az
USA-bajnok gyerek meg mind jobban elhúz a többiektől – kelet-európai származású
lehet, legalábbis a neve erre utal: Wilimovsky. Nem igazán hallottunk róla. A
vetélytársak egyre messzebb és messzebb, ebből fölényes győzelem lesz. Előbb a
görög veterán Janniotisz ered a nyomába, aztán a hollandus Weertman (olyan
hosszú, elnyúlt kartempókkal dolgozik, mint annak idején Thorpe mester, az
ausztrál zseni), de beérni nem tudják. Gyurta éppen kiszorul a legjobb tízből,
kinn a parton pedig, miután alaposan kilihegte magát, formás mondatokban
nyilatkozik, hogy egyáltalán nem elégedetlen.
Csavarok és szaltók
Menjünk tovább. A medence partján egy torony áll, három
„kilövőállással”. Egy lent, egy középen, egy a tetején. Miért éppen
kilövőállás? Tessék csak megnézni: a műugró nekifut, elrugaszkodik a deszkáról,
majd a magasba lendül. Auerbach, bicska mozdulat, dupla szaltó felhúzott térdekkel.
Pattognak a kifejezések. Most egy méterről indul a verseny. Ez a legnehezebb –
rebegi a szakkommentátor a tévében -, mondván a vízhez minél közelebbről indul
a mozgássor, annál bonyolultabb a kivitelezés. A kínaiak ezzel mit sem
törődnek, „kutyafitty” mindez számukra. Az ügyeletes főszereplő: Hszie-sze-ji.
Valósággal röppen a deszkáról, és olyan langy puhasággal landol, hogy szinte
nem is fröccsen ki egyetlen vízcsepp sem a partra. Legnagyobb ellenfele a
mexikói Orozco, már jóval „durvább” legény, nyakizmai akár egy díjbirkózóé. A
legrosszabbkor ront, amikor fejben tisztának kellene lenni. Ezzel oda neki az
arany, a távol-keleti legény az első. A bronzéremre meg az a Hixon (nem Nixon)
fut be, akinek utolsó próbálkozását kényszerű szünet előzi meg, nem tisztázták,
milyen ugrásfajtát mutat be, de ez a pauza sem törte meg, kötélidegekkel
toppant el a deszkáról és tökéletes gyakorlattal csípte meg a bronzot.
Parádé labdára írva
A hölgyek vasárnap esti kudarca után minden magyar szem a
férfi vízilabdázók deli testére és félelmetes kezeire szegeződik. Az első
ellenfél Kazahsztán. Nem éppen az elit, de kezdésnek senki sem könnyű. Ezért
illik összpontosítania egy világbajnoki címvédő alakulatnak. Hoppá: kimagasló
centerjáték, távoli bombák, pompás blokkok, a kapus vigyorogva védi ki a keleti
sztyeppéről érkezett fickók szemét. Nagy Viktor hátul, Hárai Balázs, Varga
Dénes, Bedő Krisztián és Hosnyánszky Norbert elöl az úr. Két és fél negyed után
11-0 az állás. Ez vezéri nyitány. Ötméteresből születik az első kazah találat,
és ha a lenyugvó nap sugarai nem serkentenék erőteljesebb hunyorgó mozgásra a
szempillákat, az utolsó negyedben aligha jönnének fel nyolc gól különbségre a
riválisok. A vége 14-5. Benedek Tibor a sajtózónában kifejti: ennél csak könnyebb
lecke jön a csoportban. Már előre sajnálni lehet a dél-afrikai, meg az argentin
pólósokat.
Este csemege. Szerbia-Montenegró derbi. Nem is olyan régen
még azonos színű sapkában dobálták a labdát, de mióta szétváltak útjaik, vetélytársnak
számítanak. Nekem azonnal egy 1996-os emlék idéződik fel: az atlantai olimpián
a négy közé jutásért csapott össze Jugoszlávia és Horvátország. Nem sokkal a
délszláv háború után. A parton a két szurkolótábor iszonyatos zsivajt
teremtett, de benn a medencében nem volt különösebb verekedés. Igaz, Dubravko
Simenc, a horvátok legjobbja utólag elmondta: „az éltünkért harcoltunk” – de a
sportembereket nem győzte le a bosszúállás gyarlósága. A horvátok akkor
nyertek, és az ezüstig meg sem álltak, most viszont nem kell hasonló tűzre
számítani. Békés közdelem ez, végig szerb fölény, és déli szomszédjaink e siker
után már lelki szemeikkel arra gondolhatnak, hogy nemsokára – még
„kerítésmentesen” – nézhetnek farkasszemet magyar barátaikkal.
Hegedűs Henrik
Kép: internet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése