Eric Moussambani nevét (majdnem) mindenki ismeri a
földkerekségen. Tudják, ő az az egyenlítői guineai fiatalember, aki kis híján
vízbe fulladt a Sydney-i medencében, és a száz méteres gyorsúszás előfutamának
majd’ két perces teljesítése után pedig úgy tátogott a partfalba kapaszkodva,
mint egy partra vetett hal. Azt azonban aligha tudja a széles közvélemény, hogy
kis híján, e téren, affajta „antihősként” elődje is akadt az úszók táborában.
Ő nem más, mint John Dagbovi Senakwami. Az Egerszegi, Cseh,
Gyurta, Phelps, Lochte, Klocskova, Coughlin nemzedéken felnőtt ember számára ez
a név semmitmondó. A togói fiatalember Atlanta sztárja lehetett volna,
hasonlóképpen, mint a kenguruföldé lett Eric, az „Angolna”.
John barátunk, hasonlóképpen Moussambani pajtáshoz, sokáig
utálta a vizet. Tízévesen bedobták egy medencébe, és ez az élmény olyan
traumatikus hatással lett piciny lelkére, hogy szinte még a csapvizet is
kerülte. Egészen addig, míg a nyugat-afrikai államból az „Ígéret földjére”, azaz
az Egyesült Államokba nem került – 1994-ben.
New Yorkban zenetanárként helyezkedett el. Kiváló
ritmusérzékkel tanította különféle ütőshangszerekre a gyerekeket, ám mindezzel
nem elégedett meg. Többre vágyott, hát olyasvalami foglalatosság után nézett,
amivel kiemelkedhet a többi fekete bőrű embertársa közül. Nos, mivel
lakhelyéhez legközelebb egy uszoda esett, hát annak az ajtaján kopogtatott.
Méghozzá elég hangosan. Bizonyára volt akkora „rábeszélőkéje”, hogy sec-perc
alatt befűzte az ott gyakorló egyesület edzőkiválóságát, John Collinst, aki
több kiváló olimpikon mestereként szerzett magának hírnevet.
No, de első lépésként az alapokat kellett megtanulnia.
Légvétel, karcsapások, lábtempó. Olyan szépen haladt e kiváló szakember
irányításával, hogy a közelgő atlantai játékokra tekintettel megpróbálta a
lehetetlent. Jelentkezett a togói olimpiai bizottságnál, bemutatott pár
időeredményt, hogy ő ennyit és ennyit tud ötven, meg száz gyorson, meg száz
pillangón. Első pillantásra talán fel sem tűnt a derék afrikai sportvezetőknek,
hogy hát ez a teljesítmény messzi másodpercekre elmarad a világcsúcstól, és
talán még Halmay Zoltán is jobbat úszott nála a századfordulón. Mindenesetre
benevezték a versenyekre, és a Nemzetközi Úszó Szövetség biztosította neki az
úgynevezett szabad kártyát, vagyis azon sportolók kiváltságát, akik a gyengébb
mutatóik ellenére rajtkőre állhatnak.
Hogy aztán Senakwami nevét egyetlen előfutam rajtolói között
sem találjuk a centenáriumi olimpia összefoglaló statisztikáiban, annak
egyetlen oka van. A togóiak időben észbe kaptak. A hivatalos internetes
források angol nyelven közlik az afrikai nemzet „korifeusainak”
indoklását: „not enough”. Azaz a
teljesítmény nem elegendő, az előzetes eredmények alapján úgy látták jónak, ha
Togo neve nem éppen John barátunk úszó(nem)tudása érdemén kerül be az
annalesekbe. Magyarul, nem vállalták fel a nagy leégést, a terebélyes lebőgést.
Bár, Moussambani példáját ismerve, lehet, hogy fordult volna
a kocka, és nem az Adebayor nevezetű futballista révén ismeri meg a világ eme
„aranyparti” országot.
John Dagbovi Senakwamiról azóta semmi hír – legalábbis a
sportvilágban. Állítólag megpróbálta még a Sydney-i indulást, de hát már
Atlanta idején a harmincegyedik életévét taposta, kész csoda lett volna, ha
Ausztráliában is indul… Rákeresve a névre az interneten azonban gyorsan
megkapjuk a választ: nem kis karriert épített. Visszatért a muzsikához és
lépésről-lépésre előbbre haladva a ranglétrán ma már az egyik
legtekintélyesebb amerikai jazz-tehetségkutató produkciós iroda tulajdonosaként
lelhetünk rá.
Egyvalami azonban biztos: nem Eric Moussambani volt a Föld
első „antiúszója”.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése