Kazanyi kockák (1)

Akár az olimpián. Tizenhét nap a földkerekség második legrangosabb eseményén, a Vizes Világbajnokságon. Tizenhét nap négy csodaszép sportág vonzásában. Tizenhét nap Oroszország bölcsőjében, a nagy keleti róna közepén, ott, hol a Volga folyó kövéren hömpölyög széles medrében. Tizenhét nap Tatárföld székhelyén, a több mint egymilliós lakosságú Kazany városában, Kelet-Európa egyik legfejlődőképesebb településén, ahol a tízemeletes sorházak mellett jól megférnek a tizenhatodik-tizenhetedik századi ortodox templomok.

Gyakorlásnak jó volt

Persze számunkra, sportrajongóknak a versenyek a legfontosabbak. Mint például a Kazanyka és a Volga összefolyásánál rendezett hosszútávúszó viadal. A vízben pedig olyan klasszisokkal, mint az olimpiai bajnok Risztov Éva, a feltörekvő reménység-utód, Olasz Anna, a férfiaknál pedig a tihanyi öböl-átúszás honi mestere, Papp Márk. A táv öt kilométer, ami ugye most „csak” bemelegítésnek számít. Hiszen a mezőny nagy része Rióra összpontosít, és jövőre, az ötkarikás játékokon tíz kilométeren osztanak érmeket. Itt pedig oda kvalifikálhatják magukat a legjobbak. Aki életében akár egyszer is részt vett Révfülöp és Balatonlelle közötti a Magyar Tenger átúszásán, tudhatja milyen kettős élményt jelent egy ilyen feladat. Küzdeni a habokkal, a tó közepén, varázslatos, de közben melletted, előtted, mögötted közvetlen-közelben kartempóznak a (vetély)társak, spriccelik rád a vizet, ütköznek veled, alig látsz ki, nem leled a kivezető utat. Nos, a magyarok is főképp erre panaszkodtak ezen az öt kilométeren, meg arra, hogy a szél meg a hullámok jól „kidobálták” őket oldalra, de mindenképpen hasznosnak bizonyult ez a szűk órás lubickolás, és a tizenegyedik avagy tizenharmadik helyezés mit sem számít a latban, a lényeg majd a fiúknak hétfőn, a lányoknak kedden jön, fókuszban Brazíliával.

Tömör gyönyör

Szvetlana Romasina és Natalja Iscsenko. Őket nézni kell. Tömör gyönyör a köbön, amit művelnek. A szinkronúszás csillagai, háromszor akasztottak már a nyakukba aranymedált olimpián, a megszerzett oklevelek betöltik egész otthonukat. Varázslatos mutatvány, amit nyújtanak nekünk. Az „Ocsi csornüje” zenéjére káprázatos vízi-balettet adnak elő. Feszített spiccű lábak kallóznak ki, állnak, mint a cövek, aztán forogni kezdenek, mint valami fúró, míg eltűnnek a „tükör” alatt, a következő pillanatban fejek és karok bukkannak elő, a mozdulatok tökéletes összhangban, a muzsika ritmusára járnak. A riporter is befogja a beszélőkéjét, ő is ámul a látványon – mint anno Borkai Zsolt szöuli lólengés-gyakorlatán Dávid Sándor. Dukál nekik a legfényesebb érem, a riválisok meg sem közelíthetik őket. És a mosolyok. És még valami: mosoly a bevonuláskor, mosoly a vízbe pottyanáskor, mosoly minden levegővételnél, mosoly a végén, mosoly az edzők arcán. Ha jól sikerült a gyakorlat, ha nem. Vajon nem lehetne ezt a kísérőjelenséget más sportágakba is átültetni?

Amennyire szeretem nézni ezeket a hölgyeket, annyira visszatetszőnek tűnik nekem a sportág „korszakalkotó” újítása, a vegyes páros. Tudom, manapság az emancipáció már fordítva is működhet, de azért ez túlzás. Nőies férfiakat láthatunk az utcán is úton-útfélen, de ez borzalmas. A balettet kedveljük, Keveházi Gábor mozdulatait bámuljuk, de ahogy az erősebb nem képviselői itt „lubickolnak”, valahogy engem – nem akarok homofóbnak tűnni – de egy bizonyos budapesti felvonulásra emlékeztet. A férfinépnek nem való a szinkronúszás, legfeljebb a nézőtérről szemlélve.

Szenvedés a labdával

Női vízilabda válogatottunk minimális célként a dobogóra kerülést tűzte ki Kazanyban. Jól is van ez így, hiszen megszoktuk már tőlük a dédelgetett helyzeteket, a nagyfokú kiszolgálást, a különböző érmeket. A társaság érett is rá, és ezt nem csak Merész(ség) – némi szójátékkal éve a szövetségi kapitány vezetéknevére. Bezzeg az első meccsen, Kína ellen merő szenvedés a négy negyed. Igaz, ezekből a ferde szemű lányokból igencsak elegük lehet Keszthelyi Ritáéknak, annyiszor találkoztak velük a közelmúltban, hol barátságosan, hol élesben. Villámrajt „távolkeleti” módra, háromból három emberelőny-értékesítés, a másik oldalon csak kontrafaltok. Aztán mintha csak Euripidész írná egy görög tragédiában, ébredés, feltámadás, kiegyenlítés, mi több, távoli bombákkal kétgólos előny itt. A végén megint fordulat, újra döntetlen, az utolsó percben pedig a balkezes Csao int Bolonyai kapus felé, hogy „csaó”, és a félpályáról nemesi eleganciával beejti a kilencediket. Fuccs, kudarc, kegyelemdöfés, csalódottság. Mi lesz itt kedden a „vérfarkas” szurkolótábor által támogatott mérgezett egérként tempózó házigazda oroszok ellen?!

Hegedűs Henrik