Párizsi parazsak (13.) – A levegő ura

 

Ez a srác akár elmehetne artistának is, a Cirque du Soleil azonnal befogadná a tagjai sorába. De ő nem vágyik effajta dicsőségre, az ő cirkuszi mutatványában egy hosszú rúd a segítsége, amellyel már-már elérhetetlen magasságokba rugaszkodik.

Armand Duplantis, minden svéd lány őszinte bálványa, a férfi rúdugrás állócsillaga. Már gyermekkorában tudatosan készítette fel a család, hogy ő erre a versenyszámra szakosodik. Az otthoni ház udvarán felállított sportszer mesélhetne sokat azokról az időkről, amikor a kis Mondo (bármint ez a beceneve) hányszor, de hányszor huppant le a szivacsra. Most pedig már 625 centiméter a határ, amiről a híres elődök, Kozakiewicz, Bubka, Galfione, vagy Lavillenie még a legmerészebb álmaiban sem vágytak. Párizsban már olimpiai bajnokként kísérletezett a világcsúccsal, kétszer leverte a lécet, majd kis technikai igazítást kért a szervezőktől, és pont ez a módosítás szükségeltetett az új rekord megszületéséhez.

A vadvízi kajak-kenu krossz versenyszámával egyáltalán nem vagyok kibékülve. A hosszabb, klasszikus távval semmi bajom, bő nyolcvan-kilencven másodperc a szélsebesen robogó áramlattal harcolva, bójákat és egyéb akadályokat kerülgetve, igazi kihívást jelent minden sportolónak, ám ez a húsz-huszonöt másodperces „akármi”, amikor egyszerre négyen lapátolnak a pályán, ütköznek egymással, feltartják a másikat, nos, ez nem való az ötkarikás játékokra. De ez csak egy személyes vélemény, és hát az ókori rómaiak is megmondták: az ízlés nem vitatéma.

A brazilok klasszis tornásza, Rebeca Andrade pedig megkapta a neki illő hódolatot. Miután megnyerte az aranyat talajon, az eredményhirdetésen az ezüst – és bronzérmes vetélytárs, az amerikaiak két kiválósága, Biles és Chiles mélyen meghajolt előtte, tisztelegve egy óriási pályafutás talán utolsó diadala előtt.

Ezen a hétfőn nem sokat szólhattunk a magyarokról. A férfi vízilabdázók gólzáporos meccsen verték meg az örök rivális szerbeket, de a déli szomszédok feltehetően taktikáztak, hiszen így talán a könnyebb ágra kerültek a végkifejletben, míg Varga Zsolt tanítványaira kőkemény csata vár az olaszokkal szemben az elődöntőbe jutásért.

Párizsi parazsak (12.) – KiHalászott kalapács

 

Halász Bence kiváló versenyzőtípus. Erről a tulajdonságáról a korábbi esztendők világversenyein alaposan meggyőződhettünk, és ezúttal sem kellett csalódnunk benne. A Dobó SE kalapácsvetője a vasárnap esti döntőben sorozatról-sorozatra javított az eredményén, és bár a végére már nem tudott egy újabb lendülettel kirukkolni, illetve a nyolcvan méteres határt sem sikerült áthajítania, a gyönyörű ezüstéremmel okozott mérhetetlen boldogságot több százezer magyar honfitársának. Amire ott fenn, a bal kettes felhőn a néhai szombathelyi „dobópápa”, Németh Pali bácsi is elégedetten csettinthetett.

Ethan Katzberg viszont megint verhetetlen volt. A néhány éve a semmiből előbukkant kanadai tehetség a ketrecben olyan sebességgel pörög, akár egy búgócsiga, és biztosak lehetünk benne, hogy nemsokára átadja a múltnak a legendás Jurij Szedih világcsúcsát.

A kis nemzetek egyértelműen előre törnek. Lám-lám, kitágult a földkerekség, és olyan országok képviselői is jelentkeznek a medálokért, amelyekről eddig legfeljebb az iskolai földrajzórákon hallott az egyszerű halandó. Nosza rajta, vegyük tehát elő a térképet és keressük meg a karibi szigetvilágban Saint Lucia szigetét, amelynek atlétája, Julien Alfred szélsebesen száguldva szerzett aranyat a száz méteres síkfutásban. Vagy kutassuk fel Guatemalát a közép-amerikai földsáv közepe táján, ők sem arattak még eddig ötkarikás diadalt, és most traplövészetben ez is megszületett. De itt van még a két hongkongi vívó, a fülöp-szigeteki tornász srác, Yulo, aki olyan elődök nyomába eredt, mint Nyemov, Deferr, Blanik és Shewfelt. Egyszóval még mi, az olimpiai históriában jártasabb emberek is csak kapkodjuk a fejünket, annyi minden új jelenik meg.

Végül egy számomra rendkívül szimpatikus egyéniség. Novak Djokovics mindent megnyert már hosszú pályafutása során, Grand Slam sikerek halmaza kísérte töretlen életútját, egyedül az olimpiai arany maradt ki még eddig a kollekcióból. De eljött ez a pillanat is. Az egyszerű emberfia azt hinné, egy fránya legyintéssel intézi el, hogy a döntőben felülmúlja a nála jóval fiatalabb vetélytársát, Alcarazt. Erre úgy zokogott, mint egy kisgyerek, könnyek között, remegő kézzel borult le a Roland Garros salakjára, és rohant fel egyből a lelátóra, hogy mielőbb megölelhesse a szeretteit. Igen, jól tudjuk, az olimpia egészen más kávéház, amikor a széles sportvilág legdédelgetettebb alakjai is megmutatják emberi nagyságuk magasztosabb oldalát.

Párizsi parazsak (11.) – Egy öntörvényű zseni

 Vajon az elmúlt hónapokban hányan temették, hányan kárhoztatták, és mennyien méltatták kis hazánkban Milák Kristófot? Bizonyára sokkal többen voltak a társadalomban, akik szidták, mint a dicsőítők. Be kell vallani, a kezelhetetlen, öntörvényű zseni magatartásával, viselkedésével rá is szolgált erre a nagyfokú bizalmatlanságra, ugyanakkor nem sokat törődött ő a véleményekkel, mondhatnánk úgy is, „tojt” a külvilágra, saját útját járta, és csak a beavatott keveseknek, mint például barátja, Schmidt Ádám sportállamtitkár árulta el, hogy is halad az olimpiai felkészülésben. Aztán megjelent, és megnyugodhattunk, nem olyan hatalmas ez a lemaradás, mint amire számítottunk, bár igaz, a híres erőnléte nem a régi, amit most gyorsasággal kárpótolt. Ez a változás látszott is a párizsi teljesítményén, a hosszabb távon lehajrázták, a rövidebben viszont ő hajrázta le a többieket. Ezzel együtt igaza van Sós Csaba szövetségi kapitánynak, ezt a módszert senki se merje utánozni, mert ilyenre csak Milák képes a földkerekségen. Az arany – és ezüstérem után pedig már egy árva szó sem érheti a ház elejét, a károgóknak ezentúl „csitt” a neve, és csak remélni tudjuk, hogy a sajtóval szemben is megenyhül a mérge, és hamarosan a mikrofon elé áll, büszkén nyilatkozva.

Románia evezőssportja negyedszázaddal ezelőtt, az ezredforduló táján soha nem látott magasságokba emelkedett, a női vonal, Elisabeta Lipa, Georgeta Damian is társai minden világversenyen zsákszámra szállították az érmeket, Sydneyben és Athénban is hármat-hármat gyűjtve a legfényesebb medálból. Aztán csendesebb idők következtek, az aradi edzőpályájukon megjelentek az újgazdag „dzsetsízők”, kiszorítva a vízről a lapátokat, ami aztán az evezősök eredményességében is kiváltképp megmutatkozott. Olyannyira, hogy 2012-ben és 2016-ban sem jutott keleti szomszédjainknak diadal a regattán. Ám minden mélypontot emelkedés követ, és három éve, Tokióban az új nemzedék képviseletében Ancuta Bodnar és Simona Radis kétpárban győzelmet arattak. Ez már a snagovi bázis fényessége, a Bukaresttől északra található havasalföldi Balaton tükrén eveznek a feltörekvő generáció kiválóságai, amelynek partján annak idején, az 1956-os események után Nagy Imre és társai raboskodtak. Most pedig már két arany és három ezüst jutott nekik, a női nyolcasuk például elképesztő fölénnyel nyert, márpedig az evezés igazi sava-borsa a nyolcas hajó.

A nagy mackó is a csillagok között jár. A franciák bálványa, a 204 centiméterre nőt Teddy Riner, ez a kedves, barátságos, óriási szívű fickó a cselgáncs királya, a legsúlyosabb férfi kategóriában ellenállhatatlanul versenyzett, ráadásként a csapatviadal ráadásában is az ő gyönyörűen kivitelezett akciója után örülhettek a házigazdák, ezzel már ötödik aranyérmét szerezve az ötkarikás történelemben, amire nem volt még eddig példa.

Párizsi parazsak (10.) – Egységben az erő

 

Azoknak a társaságoknak a tagjai, akik gyermekkoruk óta lényegében közös koszton élnek, a legapróbb porcikájukig ismerik a másikat. Ez jellemző a magyar férfi párbajtőr válogatottra. A négy legény a legszebb férfikorban, még innen a harmincon igazi egységet alkotott pénteken. Már a franciák elleni elődöntő elővetítette a sikeres végkifejletet, amint átgázoltak a gall hadon. A vívás világa azonban éppen arról szól, hogy asszóról asszóra elképesztő izgalmak alakulhatnak ki, ebben nem volt hiány a címvédő japánokkal szemben sem. Amikor az egyéniben negyedik Andrásfi Tibor a lecserélés sorsára jutott, a helyére betoppanó Nagy Dávidot felettébb félthettük. Elvégre rögvest az egyéni bajnok Kano fogott pengét vele szemközt. Ám cseppet sem viselkedett nyeretlen kétévesként, tökéletesen tartotta a frontot, végül a hosszabbításban Siklósi Gergely kezében villant a fegyver, és örömmámorban úszhatott a Grand Palais tágas lelátójának magyar része, meg az a néhány százezer ember, aki mindezt a televízió képernyőjén követte.

Az egységben az erő másik pénteki képviselője a csehek teniszező vegyes párosa volt. Katerina Siniakova és Tomas Machac az életben is egy párt alkot, márpedig, ha otthon közös az ágy, akkor elvárható ütővel a kézben is a megfelelő összhang. Kis híján azonban ráfizettek, mondván a kínai vetélytársak alaposan megnehezítették a dolgukat, és a mindent eldöntő rövidítésben is előnybe kerültek, de fordult a kocka és a csehek kaparintották meg az aranyérmet. Most már csak az a kérdés, vajon Tomas barátunk készíti-e már a jegygyűrűt Katerina ujjacskájára.

Az evezős versenyek során a horvátok kétszeres olimpiai bajnok kormányos nélküli kettese ráhozta a frászt az ebédhez készülődő zágrábi, spliti, zárai honfitársaira. A Szinkovics testvérek a vert mezőnyben húzták a lapátot féltávnál, majd Martin odaszólt Valent fivérének, hogy "hopp", és onnan irtózatos sebességgel indultak meg, az utolsó ötszáz méteren pedig már egyáltalán nem volt kérdés, hogy sorrendben a harmadik diadalukat is bezsebelik.

Párizsi parazsak (9.) – Micsoda férfi ez a nő!

 Eljutottunk idáig. Sajnos! Annak idején Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák atyja vehemensen ellenezte a nők versenyzését, aztán mégis megjelentek az úszók teniszezők, műugrók, majd 1928-ban egy bizonyos Lina Radke rossz példája nyomán az atléták, mígnem megérkeztünk a teljes emancipációig, hiszen Párizsban már a gyengébb nem ugyanannyi képviselőt küldhet az ötkarikás porondra, mint az erősebb.

Csakhogy nem szabad átesni a határvonalon. Korábban a dél-afrikai középtávfutó Caster Semenya és idén az algériai ökölvívó Imane Helif ezt tette, tesztoszteron túltengésben szenvedve, hatalmas botrányt okozva. Aki biológiai értelemben férfi, annak a muszklijai kiváltképp maszkulin formátumúak, arról nem szólva, hogy ökölcsapásai is pörölyösebben csapódnak a vetélytárs állkapcsára. Erről bánatos ódákat zenghetne az olasz vetélytárs, aki csak röpke egy percet töltött a ringben a szemlátomást felettébb férfiasnak ható afrikai „csávógádzsi” ellen. Azért őszintén reméljük, a kiváló formába lendült Hámori Luca kifog rajta a negyeddöntőben, és a szépségnek még jóindulattal sem nevezhető mediterrán bokszoló szégyenszemre vonul hazafelé.

A szálkás izomzatú Kós Hubertnek ezzel nincs gondja. A kétszáz méteres hátúszás világklasszisa rendkívül taktikusan suhant a vízen, és az utolsó tempókon teljesen állva hagyta a görög riválist, megszerezve Magyarország első olimpiai aranyérmét 2024-ben.

Még a játékok kezdete előtt egykori matematika tanárommal kötöttem egy fogadást. Méghozzá a kézilabdázóinkkal kapcsolatban. Ma is egyértelműen vallom, a női válogatott előkelőbb helyezést ér el Párizsban, mint a férfi Társaság. Erre erősítettek rá Klujber Katrinék a spanyolokkal szembeni gyönyörű győzelemmel, bejutva a nyolc közé, amire viszont Bodó Ricsiék még csak áhítozhatnak, noha a norvég gépezet rozsdásodását kis híján kihasználták, de még hátra van a dán és a francia „fickóság”, de bízzunk benne, nem lesz feketeleves.

Párizsi parazsak (8.) – Aranycsinálók titka

A szerda esti eseménydömping közben irodalmi emlékek tódultak a fejembe. Méghozzá az egyik gyermekkori olvasmányom, még a Delfin könyvek sorozatából, a múlt század közepének kevéssé ismert szovjet-orosz írója tollából: A pergamen titka.

Alekszandr Polescsuk művében a flamandföldi Mechanicus család életébe nyerhetünk betekintést, akiknek ősei az alkímia tudományágában alkottak maradandót. Azaz az aranycsinálásban. Ezt műveli sportos áttételben a kiváló amerikai edző, Bob Bowman, aki a huszonháromszoros olimpiai bajnok, Michael Phelps mestere volt, most pedig istállójában olyan "lovak” nevelődnek, mint Leon Marchand és Kós Hubert.

A francia ötkarikás vágyak párizsi megtestesítője hatalmasat alkotott ezen az estén. A mi extravagáns zsenink, Milák Kristóf csak pisloghatott, amikor a gall legény elsüvített mellette az utolsó pár karcsapás alatt a kétszáz méteres pillangón, majd alig két óra múlva a teljesen más mozdulatsorozatot megkövetelő melltempókban is elsőrangút teljesített. Erre még nem volt példa az olimpiai történetben, mármint, hogy a pillangó és a mell szakág hosszabbik távján egyaránt elsőként végezzen, méghozzá röpke százhúsz percen belül. Itt működött igazán az aranycsinálás művészete, vagyis Bob Bowman tudománya, mert abban biztosak lehetünk, ez nagymértékben az ő műve, mert kizárt dolog, hogy bármiféle apelláta lehetne vele szemben az edzésmódszerek alkalmazásában, amit mond, tökéletes szentírás, elképzelhetetlen az ellenvélemény, ami egyértelműen maga után vonja, hogy az öntörvényűen kezelhetetlen Milák Kristóf sohasem kerülhetne be a csoportjába.

A másik könyvélmény, ami az eszembe jutott, a két cseh világvándor, Hanzelka és Zikmund közép-amerikai naplója, aminek része a guatemalai kaland, kacskaringós országutakkal, veszélyes szakadékokkal, de egyben gyönyörű tájakkal a Kordillerák csodálatos vidékén. Nos, Guatemala 2024 előtt mindössze egyetlen ezüstéremmel rendelkeztek az olimpiai gyűjteményben, most viszont traplövészetben Adriana Ruano Silva révén eljutottak a legnagyobb magasságokig.

Amiben Szilágyi Áronnak már komoly tapasztalata van, és a kardvívás magyar klasszisa újfent megmutatta, vérbeli sportember, mert az egyéni kudarcát követően a csapatban elképesztően magára talált, óriási szerepet vállalt a fényes ezüstérem megszerzésében.

  

Párizsi parazsak (7.) – Bosszúságok a közvetítésben

 

Most, hogy a keddi nap viszonylag szerényen és eredménytelenül telt a magyar küldöttség számára – vereség a spanyolok ellen férfi vízilabdában, döntetlen Angolával szemben női kézilabdában, két korai kiesés cselgáncsban – már tájakra fordítottuk a figyelmet.

Olimpiatörténész barátom, aki az ország egyik legnagyobb tekintélye ezen a szakterületen, a megnyitó óta folyamatosan dohog. Bosszúsága kereszttüzébe a „királyi” magyar televízió kommentátorai kerültek. Már a megnyitó során neheztelt egyikükre, aki nemes egyszerűséggel összetévesztette Haitit és Tahitit, mondván közölte, hogy a kis hajón felvonuló nemzet versenyzői onnan érkeztek, ahol majd a hullámlovaglás küzdelmeit rendezik. Nos Haiti, amely önálló ország, a karibi szigetvilágban található, Tahiti viszont, ahol a tenger vitézei szállnak harcba a habokkal, francia gyarmatként több ezer kilométerrel messzebb, Óceániában terül el (belegondoltam, hogy anno a Bounty matrózai mit szóltak volna, ha Haitin kötnek ki, és Gauguin ecsetje nyomán is merőben más kontúrok rajzolódtak volna ki az egzotikus szépségekről).

Másodszorra a pisztolyos vegyes csapatok versengése során borult ki. Ekkor a derék riporter elmesélte, hogy az egyik koreai legénynek néhány éve izomrángás keletkezett a jobb kezében, ezért átszokott a balra, és azóta így ér el sikereket. Amire volt már példa a magyar történelemben, mivel Halasy Gyula egy katonai baleset következtében elvesztette a jobb kézfejét, ezért a másikkal tanult meg lőni, és olimpiai bajnok lett belőle. Csak az a bibi, hogy ez a személy nem Halasy Gyula volt, aki száz éve traplövészetben nyert aranyat, hanem Takács Károly, aki 1948-ban és 1952-ben aratott diadalt gyorstüzelő pisztollyal.

Ez az Alcaraz nem az az Alcaraz

De ennyit a közvetítési hibákról. Azért kedden is akadtak érdekességek. Míg az egyik, az ismertebb Alcaraz Nadal oldalán ütötte a labdát a férfi tenisz párosban, női névrokona, a mexikói hölgy a tatamin brillírozott. Sőt, kis híján a legfényesebb medál került a nyakába, hiszen a döntőben szlovén Leski ellen sokáig vezetett, aztán a rutinosabb európai fordított. Leski egyébként 2012 óta már a harmadik szlovén női bajnok cselgáncsban, ráadásul az elődök, 2012-ben Zsolnir és 2016-ban Trsztenjak is ugyanebben a súlycsoportban, 63 kilogrammban nyert.

Vívásban pedig az eddig némileg csalódást keltően szereplő olaszok értek a csúcsra. A női párbajtőr csapatban a Grand Palais varázslatos hangulatában a házigazda franciákat győzték le a hosszabbításban esett tussal.