Párizsi parazsak (20.) – Szinten tartjuk magunkat

 

Amikor a párizsi olimpia záróünnepélyén egymás után jöttek be rendezetlen sorokban a sportolók a stadionba, ki-ki boldogan mutogatva fűnek-fának a nyakában tartott medálját, elkezdtem összegezni, egyfajta rendszerezés végett értékelve az éppen magunk mögött hagyott ötkarikás játékokat.

Elmélkedéseimet természetesen a magyarokkal kezdtem. Utólag visszatekintve nem értek egyet azokkal a hangokkal, akik stagnálásról beszélnek. Ennél jóval barátságosabb az általam használt „szinten tartás” kifejezés. Elvégre mindössze egyetlen bronzéremmel volt gyengébb most hazánk fiainak és leányainak teljesítménye, mint legutóbb Tokióban, márpedig elsősorban ez lehet a mérce, és annak ellenére alakítható ki ez a vélemény, hogy tulajdonképpen előrelépés nem történt, de a széles közvélemény, a hozzá nem értők népes tábora feltétlenül valami hasonló kirukkolást várt. Vagyis tartósan ott vagyunk a világ élvonalának közvetlen közelében, és ha belevesszük, hogy a közvetlenül előttünk végzett Üzbegisztán nyolc első helyéből ötöt ökölvívó szerzett, mi pedig sokkal szélesebb sportági skálán mozgunk, mindenképpen jónak nevezhető ez a produkció. Ráadásul közép-európai viszonylat mi lettünk a legeredményesebbek. Ahogy az megszokott, ezúttal is akadtak meglepetések, illetve keserű csalódások, de ne kezdjünk ezek részletesebb boncolgatásába, lényeg, tizenkilenc medállal gazdagodott Magyarország.

Vigyázó szemünket a nemzetközi palettára szegezve, nekem a hollandok fejlődése említhető elsőként. A narancsos nemzet képviselői még sohasem szerepeltek olyan jól olimpián, mint Párizsban, utoljára Sydney-ben végeztek ezt megközelítve, akkor 12 arany lett a jutalmuk, ezúttal már 15. A másik észrevételem, hogy egyre jobban kitágul a világ, a francia fővárosban új országok jelentkeztek a táblázaton, mint a karibi Saint Lucia szigete, vagy a vele szinte szomszédos Dominikai Közösség, amely cseppet sem téveszthető össze a Kolumbusz Kristóf által felfedezett Hispaniola szigetének kétharmadát birtokló Dominikai Köztársasággal, mint gyengébb földrajzosok számára Tahiti Haitival. De beszélhetünk még az Afrika déli részén elterülő Botswanáról és a közép-amerikai Guatemaláról, amelynek eddig még csak egy szem ezüstje volt az olimpiai égbolt alatt.

A harmadik dolog, amit nélkülözhetetlenül vastag aláhúzást érdemel. A kulisszák. Az a történelmi környezet, ami a hátteret adta a versenyeknek. A Szajna, a gyönyörű hidakkal, az Eiffel torony, tövében a strandröplabda pályákkal, a Tuileriák kertje, ahonnan a léggömb felemelkedett a szent lánggal, az Invalidusok dómja, ahol az íjászok vitézkedtek és a maratoni futók beloholtak, no és Versailles Bourbon-kastélya, a lovaglókkal, és azzal a fenséges magyar győzelemmel öttusában.

Biztos, hogy akad olyan nézőpont, amely szerint Párizst nem lesz nehéz felülmúlni a jövőben, én amondó vagyok, az elkövetkező időszak rendező városainak alaposan fel kell kötniük a gatyát, ha a közelébe akarnak merészkedni ennek a színvonalnak.

Párizsi parazsak (19.) – Arannyal meghálált bizalom

Az a fránya világbajnoki lovaglás nem kellett volna. Máskülönben Gulyás Michelle a létező legteljesebb nyugalommal készülhetett volna élete addigi legnagyobb megmérettetésre.

Csakhogy Gulyás Michelle alatt a messzi Kínában megbokrosodott ló, a hátas megmakacsolta magát, minekutána a magyar reménységet kizárták a versenyből. Jött is a sírás-rívás, meg a jókora gyomorgörcs, mert innentől nem rajta múlt, hogy utazhat-e Párizsba, hiszen az egyik közvetlen riválisa, Erdős Rita ugyanitt bronzérmet szerzett, azaz immáron három ember akadt, akikből a két olimpiai résztvevőt kiválaszthatták.

A szövetségi kapitány, Martinek János pusztán a válogatási elveket követte, amikor Erdős mellett Guzi Blanka lett a kijelölt. Csakhogy közbeszólt a sportág Balogh Gábor ötkarikás ezüstérmes vezette hazai szakszövetségének elnöksége, és méltányolva Gulyás eddigi erőfeszítéseit és kiemelkedő tehetségét, esélyt adott neki a francia fővárosban. A bizalmat pedig illik kellőképpen meghálálni, és Michelle ezt tette. A gyönyörű aranymedál megkaparintásának első kulcsa a körvívás volt, ami kiválóan sikerült, előmutatva, itt bizony komoly eredménnyel kell számolnunk. A második nagy lépésnél, annál az ominózus lovaglásnál viszonyt olyan kellemes tempóban vette az akadályokat a derék „paci”, hogy tökéletes teljesítmény fakadt belőle. Innen már csak a francia Clouvel maradt riválisnak, aki meg a kombinált számban az elején igen gyatrán lőtt, és az újabb fordulatot követően a fiatal magyar klasszis meg sem állt a célvonal átszakításáig.

Így zártuk tehát az olimpiát, kár, hogy a férfi vízilabdázók megtorpantak a bronzkapuban, mint ahogy a birkózó Muszukajev is.

A záróünnepség számomra legérdekesebb jelenete nem Tom Cruise lehetetlen küldetéses drótköteles leereszkedése volt a stadion tetejéről, még a zenei sztárfelvonulat sem, hanem a két nő zászlólengetése. Olimpiai emlékeibe visszatekintve még nem fordult elő, hogy a búcsúzó és a fogadó város polgármestere egyaránt hölgy legyen, márpedig most Párizs első embere büszkén és boldogan nyújtotta át az ötkarikás lobogót Los Angeles major-asszonyának.

Már csak az értékelések maradtak hátra. 

Párizsi parazsak (18.) – Megkopott a kajakfényezés?

 

Jómagam személyesen nem emlékszem arra, hogy amióta az olimpiai versenyeket követem, valaha aranyérem nélkül maradt volna a magyar kajak-kenu küldöttség. Persze a történelemből tudom, utoljára 1976-ban, Montrealban fordult elő, hogy mindössze ezüst – és bronzmedál került a tarsolyba, pedig akkor azért olyan egyéniségek fémjelezték a sportág hazai vonalát, mint Wichmann Tamás és Csapó Géza.

Az egyszerű szurkoló ilyenkor természetesen kesereg, dohog és dühöng, kárhoztat és az asztalra csap, és máris megszületnek olyan vélemények, hogy a fiúk-lányok eltékozolták minden komolyabb esélyüket. Nos, azért erről szó sincs, még akkor sem, ha Varga Ádám már nem érte be a szélsebesen suhanó cseh legényt, és Csipes Tamara mindössze pár tíz méteren keresztül tudott vetélytársa lenni a kiwiország extraklasszisának, Carrington királynőnek. Noha előzetesen hat érmet, közte két aranyat vártam Tótka Sándoréktól, nem tartozom a csepülők sorába, egyáltalán nem érzem és vallom, hogy megkopott volna a magyar kajakok és kenuk fényezése. Most egy nemzedékváltás küszöbén állunk, vagy már talán át is léptünk rajta, a Kozák-Csipes fonalat majd Gazsó, Fojt és Pupp alakzat szővi tovább a lányoknál, és a fiúknál is akadnak tehetségek a feltörekvő generációban. Most ez így sikerült, és a hét megkaparintott medálra semmi szégyenkezési okunk sincs.

Muszukajev Iszmail, a dagesztáni hegyvonulatokról a mi kies Alföldünkre költözött ex-orosz birkózó, aki már világbajnoki címmel is megörvendeztetett már minket, bizony teljesen eltaktikázta az iráni riválissal szemben vívott elődöntős küzdelmet. Azért ő van annyi erős, hogy ne kelljen lehajtott fejjel levonulnia a szőnyegről egy technikai tusos vereség után, és bizony roppant keveset láttunk abból a fergeteges, akciódús birkózásból, amit tőle korábban megszokhattunk. Kérdés, mennyire szedi össze magát a bronzcsatára.

A szombat esti eseménydömpingben alig bírtam követni az egyes helyszínek történéseit. Csak perceket láttam Lebron James és társai kosaras varázslatából, az új-zélandi Kerr és az amerikai Mc Ewen magasugró „szétlövéséből”, amiből őszinte sajnálatomra kimaradt a vesebajjal kínlódó kedves szupersztár Tamberi, és szinte semmit a világ legerősebb súlyemelője, a grúz Talahadze diadalából. És most már csak egy nap maradt hátra a 2024-es csodából.

Párizsi parazsak (17.) – Szédületes szajnai száguldás

 

Vajon hányan vállalnák közülünk, hogy a jelenlegi vízi viszonyok tudatában csak pár percre megmártózzanak a Szajnában? Nem hiszem, hogy sok jelentkező akadna. Bezzeg, ha közel másfél órás megfeszített tempózás várna ránk!

Nos, a két magyar legény nem csak belecsobbant a franciák nemzeti folyójába, hanem rettenetes iramban, eszeveszett karcsapásokkal haladva robogott a gyönyörűen ívelő hidak alatt, a partfalak mentén, nem törődve a sodrás sebességével. Rasovszky Kristóf elérte azt, amiről álmodott, a három esztendővel ezelőtti ezüstöt aranyra váltva, míg a pelyhedző állú Betlehem Dávid a feltörekvő nemzedék minden zsiványságával felvértezve ért fel a harmadik helyre, bizonyítva, hogy kis hazánk ebben az igazán embert próbáló szakágban tartósan a világmindenség elitjébe tartozik.

Mitől lehet megkülönböztetni két egyformának tűnő tojást? A válasz meglehetősen egyszerű: az egyik nyakában aranyérem lóg. A Márton-ikreket talán csak maguk a szülők tudják megkülönböztetni egymástól, így akár Luana is mehetett volna a döntőben harcolni Viviana helyett a tékvandó 67 kilós súlycsoportjában. Elvégre tehetségben, rátermettségben és elhivatottságban mit sem különbözik a testvérétől, legfeljebb abban, hogy egy kategóriával alacsonyabban versenyez, és őt egy balszerencsés mozzanat fosztotta meg a kvalifikációs sorozatban attól, hogy nővéréhez hasonló magasságokba jusson. A Spanyolországban élő és pallérozódó, a tizennyolcadik életévét még alig betöltött Viviana elképesztő rutinnal vágtatott át a teljes mezőnyön, az ébenfekete Gbabi jelentette a kezdetet, a szerb Perisics az utolsó állomást ebben a diadalmenetben. Hogy a győzelem meglepetés lenne? Legfeljebb azoknak, akik egyáltalán nem ismerik ezt a koreai eredetű küzdősportot.

Bárki megkövezhet ezért, pellengérre állíthat, netán kerékbe is törethet, vállalom: a bréktánc nem sport, nem való az olimpiára. Ez a fura vonaglás, amit e művészet képviselői művelnek, megférhet bármely extrém játékokon, de az ötkarikától merőben idegen a műfaj. Persze, elmúltam már ötven, ebben a tekintetben megengedhetem magamnak a nagyfokú konzervatívimust, és biztos vagyok abban, sohasem fogok megbarátkozni a mai fiatalok effajta trendjével.

Párizsi parazsak (16.) – Dohogóknak hátramenet

 

Kerekes Gréta megmondta az igazat. Rendesen kiosztotta azokat a kárörvendő magyarokat, akik egy-egy sikertelenebb teljesítmény esetén máris a temetőre mutogatnak.

A csinos gátfutó hölgy nem véletlenül hangsúlyozta, már eleve az hatalmas eredmény, ha egy sportoló kijut az ötkarikás játékokra, ami felülmúlhatatlan élményt jelent bárki számára. Ő a világranglista negyvenedik, azaz utolsó helyéről érkezett meg Párizsba, komolyabb remények nem kecsegtettek, mégis kétszer futhatott, azaz kétszer integethetett lelkesen az őt köszöntő közönségnek, és több versenytársa lemaradt ezekről a felejthetetlen pillanatokról. Nem szabad tehát dohogva kárhoztatni, ha valaki netán gyengébb mutatvánnyal rukkol elő.

Ebben a tekintetben nézzük csak meg a holland négyszázas atléta klasszis Femke Bol arcát, amint „csak” bronzérmet szerzett a gátfutásban, holott ő arra készült, végig kiélezett küzdelmet vív majd a világcsúcsot elérő amerikai Mc.Laughlin kíséretében. Ezzel szemben lemaradt, a célba érkezés után elpityeredett, mert többre, magasabbra vágyott, de ez érthető is attól, aki pár nappal ezelőtt egy fergeteg hajrával hozta a négyszer négyszázas vegyes váltó aranyát a narancsföldi nemzetnek.

Losonczi Dávid is ebbe a csalódott körbe tartozik, de biztos vagyok benne, hogy a szemmel láthatóan erőnléti hiányosságok miatt elvesztett birkózó bronzmeccset követő harmadik hajnalon már egészen másként vall erről a franciaországi kiruccanásról, amitől egyértelmű olimpiai bajnoki címet várt, ám be kellett érnie az ötödik pozícióval.

A tény azonban tény: a károgókat, a dohogókat, a kákán a legkisebb csomó után mikroszkóppal kutató szerencsétlen nímandokat le kell inteni, beléjük kell fojtani a szót, amikor végeláthatatlan eszmefuttatásokba kezdenek arról, mennyire méltatlan hozzánk, magyarokhoz, ha az ő ítéletük szerint leszerepel egy-egy sportolónk. Vagyis, csitt, maradjatok csendben.

Párizsi parazsak (15.) – Végy egy jó kapust

Minden csapatsportág alfája és omegája: végy egy jó kapust. Vogel Soma az. Nem véletlenül nevezte a félig magyar származású vetélytárs, Alex Giorgetti mesterségében, a vízipólóban a világ legjobb hálóőrének. Rátermettségét, extra képességeit az olaszok elleni negyeddöntőben tökéletesen bizonyította. Kis játékkal élve a vezetéknevével, ha nem is hattyú könnyedséggel siklott a vízen, azért vérbeli halászmadár módra csapott le a feléje süvítő labdákra. Aligha árulok el titkot, ugyanezt várjuk tőle az elődöntőben, majd a fináléban is.

Nem örülhetett ennyire a bravúroknak a kínos botrányba keveredett indiai birkózó hölgy, Vinesh. Az 50 kilogrammos súlycsoportban izzasztó-fárasztó küzdelmek árán eljutott egészen a döntőig, amit balszerencséjére másnap rendeztek. Ugye jól tudjuk, a küzdősportágak képviselői a nagy megmérettetés előtt rengeteget fogyasztanak, hogy „hozzák” a súlyukat, ezért még a legalattomosabb furfangokra is képesek. A hindusztáni lány azonban talán figyelmetlen volt, talán a háttércsapata nem bizonyult elég körültekintőnek, tény és való, az olimpiai bajnoki cím legfőbb várományosa mindenfajta éjszakai fogyasztó akció dacára reggelre még mindig átesett a súlyhatáron, sőt a hajának levágása sem segített. A mérlegelést végző személyek szigorúsága viszont kérlelhetetlenül elérte őt. Ami nem csupán a döntőtől fosztotta meg az eddig még arany nélkül tengődő indiai nemzet képviselőjét, hanem egyenesen kizárta, azaz olyan, mintha el sem jött volna Párizsba.

Hasonlóképpen cseppet sem tarthatja magát Fortuna kegyeltjének a 3000 méteres férfi akadályfutás világcsúcstartója, az etióp Lamecha Girma. A hajrához érve óriásit bukott az egyik gátban, rázuhant a rekortánra, elterült, a riválisok pedig elrobogtak mellette, onnan már esélye sem maradt feltápászkodni, a címvédő El-Bakkali pedig köszönte szépen, megcsípte a legfényesebb medált.

Az ukrán Hizsnyjak zárta a szerdai napot, aki a férfi ökölvívás középsúlyú kategóriájában az első meccsén legyőzte a magyar Akilovot. Három esztendeje, Tokióban alaposan besétált a brazil ellenfele csapdájában, remekül bokszolt az elején, aztán egy olyan jobbegyenest kapott, amitől azonnal padlót fogott, és vége szakadt az álmainak. Azóta azon dolgozott, hogy kiköszörülje a csorbát. Sikerült is neki. Bár a kazah Oralbaj feladta neki a leckét, az utolsó menetben most fékezhetetlen volt, és az ő kezét emelhették a magasba. 

Párizsi parazsak (14.) – Lutrik és meglepetések

A hosszabbítás eleve lutri. Teljesen mindegy, hogy nagy előnyt adsz le, vagy hatalmas hátrányból állsz talpra, ha a rendes játékidőben nem tudsz nyerni, akkor bizony szerencsejátékossá válsz, mert a ráadásban már bármi történik, az Fortuna istenasszony kegyén múlik.

Nos, ezt a kegyet vesztették el a magyar női kézilabdázók a keddi negyeddöntőben, és hiába minden hősiesség, hiába minden emberfeletti teljesítmény, elképesztő hajtás, a svédek ezúttal jobbak voltak a legvégén. Persze mennyivel másként alakult volna a küzdelem, ha Debreczeni-Klivinyi Kinga kifejezésével élve a hatvanadik perc utolsó szekundumaiban valóban leütik a kilences vonal táján felugró északi átlövőt – de hát a sportban ismeretlen fogalom a „volna”. Így aztán nem kísérthetett Sydney szelleme, amikor az osztrákok ellen hidegrázós ütközetben jutottak be a hölgyeink az elődöntőbe, aztán visszaverhetetlenül meneteltek egészen az ezüstéremig. Párizsban pedig e kínos befejezés miatt maradt a hatodik helyezés.

Hasonlóképpen pórul jártak a vízilabdás lányok, noha azért az Egyesült Államok kiválóságaival szemben nagyobb bravúrnak számít a továbblépés, elvégre az olimpiai címvédőről beszélünk. Ennek ellenére végig „partiban” voltak a Mihók-Cseh tanítványok, és most már rá kell koncentrálni az ötödik pozíció megkaparintására.

Mijain Lopez a világ csodája. Hol van már Alekszandr Karelin, aki egy összekapaszkodási hiba miatt vesztette el a negyedik aranyát 2000-ben, bezzeg a derék kubai legény az emberi fizikum minden törvényét megszegve immár ötödször integethetett híveinek az ötkarikás dobogó tetejéről. Ha belegondolunk, hogy 2008-ban diadalmaskodott először a kötöttfogású birkózás legnehezebb súlycsoportjában, azóta teljes joggal aggatta magára a verhetetlenség jelzőjét, a francia fővárosban immár negyvenkettedik életévét taposva lett megközelíthetetlen és letaglózhatatlan. Végül levette a cipőjét és otthagyta a szőnyegen, ami azt jelenti, kész, vége, ennyi volt. A legenda befejezte.

A norvég középtávfutó fenomén viszont ráfizetett a túlzott taktikázására. A magatartása, viselkedési attitűdjei következtében semmiképpen sem közkedvenc Jakob Ingebrigtsen ráfizetett a fokozott nagyképűségére. Úgy gondolta, az 1500 méteres síkfutás döntőjében elég lesz tempót diktálnia, ezzel lerázhatja vetélytársait. A különböző nemzetközi versenyeken ott van neki a fizetett „nyúl”, azaz aki felvezeti őt, hogy az utolsó körben robbanthasson, de ezúttal ő játszotta ezt a szerepet, a hajrában pedig ahogy ebben a számban szokás, szépen lehajrázták, és még bronz sem jutott számára.