Párizsi parazsak (8.) – Aranycsinálók titka

A szerda esti eseménydömping közben irodalmi emlékek tódultak a fejembe. Méghozzá az egyik gyermekkori olvasmányom, még a Delfin könyvek sorozatából, a múlt század közepének kevéssé ismert szovjet-orosz írója tollából: A pergamen titka.

Alekszandr Polescsuk művében a flamandföldi Mechanicus család életébe nyerhetünk betekintést, akiknek ősei az alkímia tudományágában alkottak maradandót. Azaz az aranycsinálásban. Ezt műveli sportos áttételben a kiváló amerikai edző, Bob Bowman, aki a huszonháromszoros olimpiai bajnok, Michael Phelps mestere volt, most pedig istállójában olyan "lovak” nevelődnek, mint Leon Marchand és Kós Hubert.

A francia ötkarikás vágyak párizsi megtestesítője hatalmasat alkotott ezen az estén. A mi extravagáns zsenink, Milák Kristóf csak pisloghatott, amikor a gall legény elsüvített mellette az utolsó pár karcsapás alatt a kétszáz méteres pillangón, majd alig két óra múlva a teljesen más mozdulatsorozatot megkövetelő melltempókban is elsőrangút teljesített. Erre még nem volt példa az olimpiai történetben, mármint, hogy a pillangó és a mell szakág hosszabbik távján egyaránt elsőként végezzen, méghozzá röpke százhúsz percen belül. Itt működött igazán az aranycsinálás művészete, vagyis Bob Bowman tudománya, mert abban biztosak lehetünk, ez nagymértékben az ő műve, mert kizárt dolog, hogy bármiféle apelláta lehetne vele szemben az edzésmódszerek alkalmazásában, amit mond, tökéletes szentírás, elképzelhetetlen az ellenvélemény, ami egyértelműen maga után vonja, hogy az öntörvényűen kezelhetetlen Milák Kristóf sohasem kerülhetne be a csoportjába.

A másik könyvélmény, ami az eszembe jutott, a két cseh világvándor, Hanzelka és Zikmund közép-amerikai naplója, aminek része a guatemalai kaland, kacskaringós országutakkal, veszélyes szakadékokkal, de egyben gyönyörű tájakkal a Kordillerák csodálatos vidékén. Nos, Guatemala 2024 előtt mindössze egyetlen ezüstéremmel rendelkeztek az olimpiai gyűjteményben, most viszont traplövészetben Adriana Ruano Silva révén eljutottak a legnagyobb magasságokig.

Amiben Szilágyi Áronnak már komoly tapasztalata van, és a kardvívás magyar klasszisa újfent megmutatta, vérbeli sportember, mert az egyéni kudarcát követően a csapatban elképesztően magára talált, óriási szerepet vállalt a fényes ezüstérem megszerzésében.

  

Párizsi parazsak (7.) – Bosszúságok a közvetítésben

 

Most, hogy a keddi nap viszonylag szerényen és eredménytelenül telt a magyar küldöttség számára – vereség a spanyolok ellen férfi vízilabdában, döntetlen Angolával szemben női kézilabdában, két korai kiesés cselgáncsban – már tájakra fordítottuk a figyelmet.

Olimpiatörténész barátom, aki az ország egyik legnagyobb tekintélye ezen a szakterületen, a megnyitó óta folyamatosan dohog. Bosszúsága kereszttüzébe a „királyi” magyar televízió kommentátorai kerültek. Már a megnyitó során neheztelt egyikükre, aki nemes egyszerűséggel összetévesztette Haitit és Tahitit, mondván közölte, hogy a kis hajón felvonuló nemzet versenyzői onnan érkeztek, ahol majd a hullámlovaglás küzdelmeit rendezik. Nos Haiti, amely önálló ország, a karibi szigetvilágban található, Tahiti viszont, ahol a tenger vitézei szállnak harcba a habokkal, francia gyarmatként több ezer kilométerrel messzebb, Óceániában terül el (belegondoltam, hogy anno a Bounty matrózai mit szóltak volna, ha Haitin kötnek ki, és Gauguin ecsetje nyomán is merőben más kontúrok rajzolódtak volna ki az egzotikus szépségekről).

Másodszorra a pisztolyos vegyes csapatok versengése során borult ki. Ekkor a derék riporter elmesélte, hogy az egyik koreai legénynek néhány éve izomrángás keletkezett a jobb kezében, ezért átszokott a balra, és azóta így ér el sikereket. Amire volt már példa a magyar történelemben, mivel Halasy Gyula egy katonai baleset következtében elvesztette a jobb kézfejét, ezért a másikkal tanult meg lőni, és olimpiai bajnok lett belőle. Csak az a bibi, hogy ez a személy nem Halasy Gyula volt, aki száz éve traplövészetben nyert aranyat, hanem Takács Károly, aki 1948-ban és 1952-ben aratott diadalt gyorstüzelő pisztollyal.

Ez az Alcaraz nem az az Alcaraz

De ennyit a közvetítési hibákról. Azért kedden is akadtak érdekességek. Míg az egyik, az ismertebb Alcaraz Nadal oldalán ütötte a labdát a férfi tenisz párosban, női névrokona, a mexikói hölgy a tatamin brillírozott. Sőt, kis híján a legfényesebb medál került a nyakába, hiszen a döntőben szlovén Leski ellen sokáig vezetett, aztán a rutinosabb európai fordított. Leski egyébként 2012 óta már a harmadik szlovén női bajnok cselgáncsban, ráadásul az elődök, 2012-ben Zsolnir és 2016-ban Trsztenjak is ugyanebben a súlycsoportban, 63 kilogrammban nyert.

Vívásban pedig az eddig némileg csalódást keltően szereplő olaszok értek a csúcsra. A női párbajtőr csapatban a Grand Palais varázslatos hangulatában a házigazda franciákat győzték le a hosszabbításban esett tussal.

 

Párizsi parazsak (6.) – Kardvívó igazságtalanságok

 

Többet érdemeltek volna. Mármint Szűcs Luca és Márton Anna.

A vívás belső sportági szabályzata szerint bármilyen világeseményen a negyeddöntőben kiesett versenyzők között az adott világranglista helyezésük rangsorol. Ez voltaképpen nem igazságos, mondván azok a korábbi teljesítményük alapján hátrább található sportolók, akik az olimpián bravúrt-bravúrra halmozva eljutnak a legjobb nyolc közé, a végső összevetésben gyengébbnek találtatnak azoknál, akik eleve előkelőbb pozíciót foglalnak el a világranglistán. Így történhetett meg, hogy mivel Szűcs a 24., Márton pedig a 29. kiemelést kapta a párizsi kardküzdelmeken, csak a hetedik, illetve nyolcadik helyen zártak, vagyis rajtuk kívül álló körülmények miatt nem tudták gazdagítani a magyar csapat pontgyűjteményét. De ugyanez történt a tőröző Pásztor Flórával is.

Amikor az ukrán klasszis, Olga Harlan valósággal átgázolt a negyeddöntőben Márton Annán, reménykedtem benne, hogy a számomra rendkívül szimpatikus hölgy egészen az aranyéremig menetel. Harlan vérbeli hazafi, noha érthető módon nem a háború sújtotta otthonában él, hanem barátjával, a Tokióban Szilágyi Árontól a fináléban vereséget szenvedő Luigi Samele párjaként Olaszországban készül a viadalokra. Amikor nagy nehézségek árán megkaparintotta a bronzmedált, büszkén mosolyogva mutatta a kamerába a kék-sárgára festett sisakját, jelezve, gondol az oroszok által üldözött honfitársaira.

A férfi hegyikerékpárosok csatájában alaposan kiverte nálam a biztosítékot a brit Thomas Pidcock. A címvédő egy defektet követően szívósan zárkózott fel újra az élmezőnyhöz, aztán elérkezett a hajrá, az utolsó néhány száz méter. Egy erdős szakaszon kockázatos lépésre szánta el magát, és az előtte tekerő francia Koretzky előzésébe kezdett, olyannyira, hogy a művelet közben kibillentette vetélytársát, aki mire felocsúdott, már több méteres hátrányban volt, és a célig nem tudott visszavágni. Laikusabb szemmel nézve ez meglehetősen sportszerűtlen tettnek tűnt, a francia szurkolóhad ki is fütyülte a szigetországi legényt, ám a sportágban járatosabb ismerősök felvilágosítottak, az ilyen rizikós előzések mindennapos jelenségek a „montis” társadalomban.

A tornász férfiak csapatversenyében a kínaiak az utolsó szerig fölényesen vezettek a nyomukat sem látó japánok előtt. Ám a nyújtó az egyik emberükön alaposan kifogott. A begyakorlott elem kivitelezése során kétszer is eltévesztette a rudat, ujjai a legfontosabb pillanatban csúsztak le róla, és máris a földre huppant. Ez persze pontlevonással járt, a Felkelő Nap Országának legjobbjai viszont nem hibáztak, övék lett a dicsőség.

Párizsi parazsak (5.) – Izgalmi forrpontok az érzelmi hullámvasúton

 

Egyszer fenn, egyszer lenn – tartja a mondás, amely vasárnap tökéletesen jellemző volt a magyar sportolók teljesítményére a párizsi olimpián.

Kezdjük időrendben az egyik pozitívummal, ami kis híján negatívum lett. A brazil női kézilabdázók igazán markáns produkcióval rukkoltak elő az első fordulóban a spanyolok ellen, azaz nem csekély feladat állt Vámos Petráék előtt. Ráadásul reggel kilenckor az ember még csak kényelmesen falatozza a müzlit, semmint a kapura dobálja a labdát, de ha már egyszer a program így diktálta, hát alkalmazkodni kellett hozzá. És az elején úgy tűnt, a dél-amerikai földrész kiválóságai bedarálják a magyarokat, de végül jött a slusszpoén, azaz a frissen érettségizett Simon Petra, aki nagyon utálhatja a pókokat, ha már egyszer tizenkilenc esztendős vagányságától felvértezve kilőtte a hosszú felső sarkot, ezzel az első izzadtságcseppektől megtisztítva a drukkerhadat.

Azt gondolhatta az ember, hogy ezek után már nincs megállás a lendület folyvást kitart még a nap során. Nos, ez nem így alakult. A férfi párbajtőrözők mezőnyében előbb a második kiemelt Koch Máté búcsúzott idejekorán, őt követte a második helyezett Siklósi Gergely. Szerencsére érkezett a „surranópályán” a harmadik srác, Andrásfi Tibor, aki egészen az elődöntőig menetelt. Ott jött a dráma. Vajon ki mit érzett akkor, amikor egymás után a második hosszabbításos asszót vesztette el? Talán, ha egy kicsit korábban fokozottabban koncentrál… Ugyanakkor nem lehet szemrehányást tenni neki, elvégre még soha nem járt egyéniben hasonló magaslatokban, és érem híján is elégedett lehet a negyedik hellyel.

Beszélhetnénk még a cselgáncsozó Pupp Réka szerencsétlenségéről, aki egymás után másodszor maradt le az ötkarikás dobogóról, meg az ifjú gyorsúszó Pádár Nikolett bosszantó mozdulatáról, amikor a kétszáz méteres előfutam rajtjánál egy parányi századmásodperccel előbb indult el a válla, mintsem azt a gép engedélyezte volna. Összességében ez egy roppant peches nap volt, több ilyen nem ajánlott.

Párizsi parazsak (4.) – Pótpadról a reflektorfénybe

A csinos ifjú hölgy bő két hónappal ezelőtt még úgy számított, hogy otthon, a fotel karfáját szorongatva szurkol majd az olimpián fegyvert forgató barátainak. Aztán szinte egyik percről a másikra, a versenytársnő kapitális emberi hibája következtében alapvetően megváltozott körülötte a világ, és máris csomagolhatta a cuccait a bőröndbe, utazhatott Párizsba.

Muhari Eszter ezt az ölébe hullott páratlan lehetőséget tökéletesen kihasználta. A szombati nap magyar szempontból így teljesen az övé lett. Elképesztően koncentráltan kezelte a párbajtőrt, éles ésszel készült fel a legváratlanabb helyzetekre, ahogy mondani szokás, fejben minden rendben volt nála, így aztán a mozdulatok is úgy működtek, ahogy az agy akarta. Elszántan, bátran, okosan vívott, aminek a jutalma egy gyönyörűen csillogó bronzérem lett. És ne feledjük, szeptember végén még csak a huszonkettedik életévét tölti be. Ilyenkor kíváncsi az ember lélekben a doppingvétsége miatt az ötkarikás játékokról lemaradó Kun Anna arcára, de biztosak lehetünk benne, hogy amikor Eszter bevitte az utolsó találatot, széles mosolyra görbült a szája és heves vastapsban tört ki.

Ami Muhari számára a mennyet jelentette, az Szilágyi Áronnak a kénköves poklot. Tar Lőrinc sem járt be olyan mélységes utat az írországi barlangban, mint amit átélt a háromszoros olimpiai bajnok a francia fővárosban. Egy semmiből jött kanadai arab babrált ki vele, és az asszót látva felettébb frappánsan fogalmazta meg véleményét a legyőzött nagy klasszis: ezúttal ő volt a nyeretlen kétéves. A koreai Oh Szang Uk pedig megérdemelten nyerte meg olyan lendülettel a kard egyéni aranyát, ahogy azt régebben Szilágyi szokta.

Valljuk be, a férfi kézilabda csapattól is többet várt Egyiptom ellen a közvélemény, bár a sportág bugyrait kiválóan értő, ugyanakkor szerintem kissé merészen jósoló ismerőseim álláspontjával ellentétben és kevésbé láttam előre annyira derűlátóan Chema mester tanítványainak esélyeit. De egy zakóból még nem induljunk ki, reméljük, hogy nincs több ehhez fogható felöltő a fiúk párizsi szekrényében.

Hasonlóképpen vonhatjuk meg a női vízilabdásaink produkciójáról a tanulságot, persze azzal a különbséggel, hogy a holland lányokkal szemben azért biztatóbb volt a játék, csupán némi szerencsefaktor hiányzott, de emlékezzünk vissza, 2000-ben a férfiak a csoportmeccseken két vereségbe szaladtak bele, aztán mi lett belőle.

A szombat számomra legérdekesebb alakja a kazah ipponkirály, Jeldosz Szmetov volt. Ja, hogy őt alig ismeri valaki e sorok olvasói közül? Nos, a hatalmas sztyeppei ország harcosa nem a lovak nyergében tűnik fel, hanem a tatamin varázsol. Nyolc éve a férfiak legkönnyebb súlycsoportjában üstökösként robbant be a cselgáncs világába, de akkor az orosz Mudranov megállította a döntőben, és Tokióban is csak egy bronz jutott neki. Most viszont, immár érett fejjel, remekül használta ki a hazai közönség minden támogatását élvező Mkheidze hibáját, és nem maradhatott el a régóta várva várt győzelem. 

Párizsi parazsak (3.) – Történelmi színpadon lobbant fel a láng

Zuhogó eső ide vagy oda, igazán remek ötlet volt a város központjába telepíteni a párizsi olimpia megnyitóünnepségét.

Bár az elején még meglehetős zavar uralkodott az emberben, ahogy a tévét nézve belepottyant az események menetébe, elvégre a hasonló rendezvények stadion-látványához szokott szem számára meglehetősen káoszszerűnek tűnhetett, hogy fokozottan osztott figyelmet kívánt a műsor követése. Miközben a szent lángot kezében tartó Fantom macskaügyességgel ugrált háztetőről háztetőre, a Szajnán a hajókon a hagyományos sorrendben, a görögök és a Menekült Csapat sportolói mögött a francia ábécé szabályaihoz igazodva jelentek meg a küldöttségek lelkesen integető tagjai (ennek köszönhető például, hogy a németek a sorrend elején jöttek, hiszen Allemagne a francia nevük), a parton pedig ezer színben jelent meg Gallföld kultúrája, a Louvre szobrain és festményein át az irodalom nagyságain keresztül a tudomány kiemelkedő alakjaiig, benne megannyi tánccal, zenével.

Mindezt persze a francia forradalom jelszavai, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármassága jegyében, varázslatos előadás keretében. Igen, az Égalité, azaz az Egyenlőség kiemelkedő hangsúlyt kapott, nem csupán abban a tekintetben, hogy végre teljesen megvalósult a nemek azonos aránya az olimpián, ami Coubertin korában elképzelhetetlennek tűnt, hanem a másság elfogadása formájában is, ami szervesen hozzátartozik a francia kultúrához, akár bőrszínről, akár másfajta identitásról van szó, és azon bizony kár bárkinek felháborodni, hogy ez az attitűd most néhány percre előtérbe került.

De vissza a megnyitóhoz. Nekem kifejezetten tetszett az Ezüstlovas, amely ott vágtatott a vízen, hidak alatt átbukva, egy bámulatos technikai szerkezet mozgatásának eredményeképpen, és aztán a derék hátas, nyergében az arcát szigorúan elfedő hölggyel immár állati valóságában lépdelt méltóságteljesen az Eiffel-torony tövében. Ez a jelenet is merőben újdonságként hatott, hiszen eddig azt tapasztaltuk, hogy a házigazda ország egykori bajnokai viszik az olimpiai zászlót a felvonás helyszínéig.

Végül a láng is szokatlan utat járt be, gyalogosan, motorcsónakon, futók kezében, mígnem a Tuileriák kertjébe érve Marie-José Perec és Teddy Riner mozdulatától kísérve és a Montgolfier-fivérek szellemét megidézve egy hőlégballonon lobogva emelkedjen magasba.

A tökéletes koreográfia keretbe foglalása is nemesen bámulatosra sikeredett: a betegeskedő énekes, Celine Dion varázslatosan dalolta Edith Piaf slágerét.

Egyszóval szép volt, lenyűgöző volt, vérbeli módon franciás volt a megnyitó, de most már a sportolóké a főszerep. 

Párizsi parazsak (2.) – Fergeteg a brazil őser(d)őből

 

Amióta az olimpiákon már a hivatalos megnyitóünnepség előtt megkezdődnek a küzdelmek, most először fordult elő, hogy ezeken a csatározásokon a magyar sportolók is szerepet vállalnak, így ebben a tekintetben a kézilabdás hölgyek július 25-én, csütörtökön ötkarikás történelmet írtak.

Aligha kétséges, hogy a legállhatatosabb szurkolók között sem akadtak olyan túl sokan, akik jelentős esélyt adtak volna Vámos Petráéknak, hogy a házigazda, egyben címvédő francia válogatott ellen sikert, ezzel együtt meglepetést arathatnak. Nos, az óriási szenzáció elmaradt, ugyanakkor egyáltalán nem érheti elmarasztaló szó a ház elejét, Golovin Vlagyimir tanítványai nagyszerűen helyt álltak, és a hullámzó játék ellenére a teljesítményük mindenképpen okot adhat a bizakodásra. Ezzel együtt az én szememben Klujber Katrin nagy talány. A balkezes átlövő tehetsége kétségtelen, a Ferencváros klubmeccsein elsőrangú, Európa-klasszis produkciót nyújt, ám amint felveszi a címeres mezt, mintha minden testtájékára valami megmagyarázhatatlan súly nehezedne, a lélektani gát képtelen átszakadni, ami, ha tartósan így marad Párizsban, bizony nem lesz vezéregyénisége a csapatnak.

Ami a magyarok részéről elmaradt, azt bőven produkálták a brazilok. A spanyolokkal szemben az amazonasi őserdők minden őserejét magukba szippantották De Paula és társai, rendkívül hatékonyan működött a védekezésük, amihez elképesztő kapusteljesítmény párosult. Nem véletlen, hogy ez a rendkívül eredményes játék béklyót kötött az Ambros Martin vezérelte ibériai társaság kezeire. Most aztán igazán kíváncsian várom, hogy vasárnapi reggelig (mármint „hajnali” kilenckor lesz a meccs), kitart-e ez a páratlan brazil forma, mert akkor valóban fel lehet majd kötni azt a bizonyos gatyát…

Bruna De Paula hat gólt lőtt a spanyolok ellen

A hetes rögbiben kis híján pórul jártak a Fidzsi-szigetek legényei. A Zöld sziget sokat próbált harcosai Szent Patrikhoz méltó ír elszántsággal küzdöttek ellenük a negyeddöntőben, és ha a három fránya jutalomrúgás alkalmával, ami a sikeres cél után járt nekik, betalálnak a két magas pózna közé, most ők örvendhetnének, hogy tovább folytathatják az éremcsatákban. Csakhogy bekövetkeztek a bakik, no nem csak ezek, hanem az eladott labdák is bosszantották a drukkerhadukat, így a szemlátomást a csúcstól még igen messze álló óceániai bennszülöttek tobzódhattak a boldogsághormonokban.

Pénteken este már a megnyitóünnepség jön, utána meg „ezerrel” dübörög az olimpiai nagyüzem.

Hegedűs Henrik

Párizsi parazsak (1.) – Hónuk alatt tojáslabda

 

Nem telt bele cirka három esztendő, és Minden Sportok Nagyasszonya ismét eljött közénk. Magával hozta a Szent Lángot, amely most tizenhat napon keresztül beragyogja az egész földkerekséget.

Persze megszokhattuk már, hogy Olimpia mostanában két nappal korábban toppan be közénk. A péntek esti hivatalos megnyitóünnepség előtt már szerdán megkezdődtek a versenyek.

Itt van mindjárt a hetes rögbi. Ez a sportág a mi kies magyar vidékünkön kevésbé ismert és egyáltalán nem népszerű, ha talán pár százan űzik a honban, bezzeg a dél-francia, a spanyol határon elterülő falvakban még a legkisebb kölykök is művelik. Ám előfordulhat, nemsokára alapvetően változhatnak a viszonyok, és nálunk is teret hódít hamarosan, elvégre a szerdai „mínusz kettedik” napon máris megindultak a hónunk alá és a markos kezekbe szorított tojáslabdával szaladgálók küzdelmei, ami, miután a focin és rajtuk kívül még nincs más élmény, a képernyőre szögezik a tekintetet. Aztán a kevésbé jártas szem is azonnal rájön, felettébb érdekes és izgalmas, mi több, kiváltképp sportszerű ez a játék. Természetesen mi, laikusok aligha vágyunk arra, hogy fékevesztett sebességgel robogó kétajtós szekrényeket igyekezzünk a magunk erejéből megállítani, alighanem a földbe döngölés lenne a sanyarú sorsunk. Ám ezeket a rögbis legényeket más fából faragták, csak úgy loholnak a célterület felé, fenemód lelkesen leütközve az elébük magasodó tagbaszakadt ellenféllel. Egyszóval tök jó ez a sportág, különösképpen élvezet látni a Fidzsi-szigetekről érkezett férfiakat, akik igazán a rögbi avatott művészei.

A labdarúgók nyitómérkőzése pedig olyasmit tartogatott, amire még nem volt példa az ötkarikás történelemben. Az hagyján, hogy az argentin-marokkói összecsapás a hosszabbítással együtt százhat percig tartott, slusszpoénként éppen ekkor villant Medina fejese, aminek következtében egyenlítettek a dél-amerikai „gaucsók”. Csakhogy az észak-afrikaiak legelvetemültebb drukkerei ezt a mozdulatot merőben mérgesen fogadták, petárdák robbantak, és a svéd sípmester az öltözőbe terelte a kétszer tizenegy futball-lovagot. Mindenki azt hitte, itt a finis, a dráma befejeződött. Nos nem, eltelt két óra, a randalírozó tömeget kikergették a Saint Etienne-i stadionból, és amikor a derék feleket ismét a gyepszőnyegre terelték, a játékvezető teátrálisan mutatta, a százhúsz perccel korábbi argentin gólt újraértékeli, ami után megszületett az ítélet, les, nincs találat, megmaradt a marokkói vezetés. Érdekes módon nem történt a másik oldalon ismételt bosszús tiltakozás, lejátszották a maradék időt, és a végeredmény: 2-1-re nyert Marokkó. Most akkor hol az igazság?