Pokolból a csúcs közelébe

Silken Laumann sohasem nyert olimpiai aranyérmet. A magyar sportszerető közvélemény számára neve meglehetősen idegenül hangzik, szinte csak a „historikus szakbarbárok” tudják, hogy ő a kanadai evezősök egyik ikonja, akinek egész életműve rendkívül példaértékű, hiszen a legmélyebb emberi tragédiából tápászkodott fel, a poklok legpokolibb bugyrait járta meg, mégis a felszínre törte magát és újra eljutott a csúcsok közelébe.

A történet ott kezdődött, hogy két évvel a berlini fal felépítése előtt egy fiatal lány, Sigitta a város keleti és nyugati felét összekötő vasútvonal mentén óvatosan lépkedve átsétált a túlsó oldalra. Párja, Hans társaságában csakhamar az egész Óhazának búcsút intettek, hogy az Újvilágban, közelebbről kanadai földön próbáljanak szerencsét. Két lányuk egyaránt az evezést választotta, és nemsokára bekerültek a juharleveles nemzet válogatott keretébe: Daniele és Silken Laumann nyakába az 1984-es Los Angeles-i olimpián a kétpárevezősök versenyében bronzérmet akaszthattak. Négy év múlva Silkent egy szöuli kudarcélmény – csak hetedik helyen ért célba új párjával – arra késztette, hogy legközelebb már egymaga igyekezzen lapátolni. Ezt oly nagy sikerrel tette, hogy Barcelona előtt ő számított a női egypárevezős legnagyobb esélyesének.

Csakhogy 1992. május 15-én bekövetkezett a borzalom. Az esseni regattán gyakorlás közben a Höltzenbein/von Ettingshausen kormányos nélküli kettes hajója átcsúszott Silken pályájára, és nem lehetett elkerülni az ütközést. Óriási fájdalom hasított Laumann kisasszony lábába – egy levált fadarab valósággal átfúrta a vádliját. Amint rátekintett jobb bokájára, kis híján elájult: „ránéztem a lábamra, és elborzadtam: a bokámról lógott az izom, kilátszott a csont…” – idézte fel a szörnyű pillanatokat egy későbbi interjúban. A diagnózis: csonttörés, izomszakadás, súlyos ideg – és szövetkárosodás. De már a mentőautóba beszállva, sebláztól gyötörve közölte barátaival: hat hét múlva mindenképpen indulni akar Barcelonában.

Silken Laumann hihetetlen energiákat mozgósított. Iszonyatos gyötrelmek árán kezdte fokozatosan terhelni a lábát, míg végül újra beülhetett szeretett hajójába, s indulhattak a vizes edzések. És láss csodát, a barcelonai döntőben ott volt a rajtnál: a kihagyás nem múlt el nyomtalanul, de a bronzérem minden kitartást, minden erőfeszítést méltóképpen jutalmazott.

Ám Silken nem mondott le az áhított aranyról. Ám megint közbejött a balszerencse: az 1995-ös Pánamerikai Játékokon megbukott a doppingteszten. Méghozzá roppant banális módon. Egyik orvosa, hogy jobban tudjon aludni a repülőn, adott neki egy gyógyszert, egy másik doki pedig megfázásra azonos hatóanyagú másfajta orvosságot. A két anyag összekeveredett a szervezetében és pozitív mintát produkált. Szerencsére nem kapott hosszú eltiltást, így büszkén, felemelt fejjel készülhetett Atlantára, hogy beteljesítse azt, amit önmagának, családjának és az egész kanadai népnek ígért.

De ahogy az ilyen saga-ban szokás, nem történt happy end. Az 1996-os olimpiai fináléban az ötkarikás újonc fehéroroszok fiatal üdvöskéje, Jekatyerina Hodotovics-Karszten három másodperces különbséggel előbb érte el a célvonalat.

Silken Laumann három év múlva szögre akasztotta az evezőlapátokat, és már csak a tévé képernyőjén keresztül figyelte, amint a klasszissá érett belorusz hölgy a Sydney-i regattán megvédi olimpiai bajnoki címét.

Hegedűs Henrik