A svájci turistacsoport nagy érdeklődéssel szemlélte a
merőben különös, zárt világot. Ferdeszemű emberek lépten-nyomon, hol
kényszeres, hol természetes mosollyal az arcukon, fegyveres katonák tömkelege,
egyetlen mozdulat sem kerülheti el a minden idegent gyanúsan méregető
„ügynökök” figyelmét. 1987-ben jártunk, és Peking még nyomaiban sem érezte meg
azt az erjedést, ami Európában megindult.
A helvét vendégeknek szorgalmas tekintgetéseik közben
kalauzuk akadt. A kínai férfi tornászválogatott tagjai éppen kimenőjüket
tartották, és a két csoport tagjai hirtelen-váratlan egymásra akadtak. A
sportolóknak kapóra jött az alkalom, hogy angol nyelvtudásukat finomítsák, így
szóba elegyedtek az európaiakkal. Egyikük, Li Dong-hua egy szemrevaló hölgy,
Esperanza Friedli mellé csapódott. Teltek-múltak a percek, a férfi és a nő
egyre inkább egymásra hangolódott, zengő nevetésük töltötte be a főváros utcáit.
A találkozás levélváltásokkal folytatódott, és elindult egy szép, majd
kalandosan kibontakozó szerelmi história.
De mit is keres ez a mesébe illő történet az olimpiai
könyvlapokon? Nos, Li Dong-hua egyike volt azoknak a szépreményű kínai
tornászoknak, akik balszerencse folytán anyaföldjükön hiába keresték a hírnév
útjait. Őt ugyanis egyik csapás a másik után érte. Sérülést sérülés követett,
és Esperanzával való találkozása idején is egy csúnya nyak – és hátrándulásából
lábadozott.
A szerelmesek között egyre mélyebb és mélyebb lett a
kapcsolat. Miután a sérülés miatt Li kimaradt az 1988-ban Szöulba készülő
válogatottból, úgy döntött, inkább a házasság felé fordítja élete „szekerét”.
Megkérte Esperanza kezét, és igen lett a válasz. Csakhogy a frigy
előkészületeit nem nézték jó szemmel a tornász-csapatvezetők. Sőt, kerek-perec
kijelentették: vagy a házasság, vagy a karrier. Li Dong-hua, akárcsak egy
romantikus filmhős, az előbbit választotta. Kínában viszont ezután nem lehetett
maradása, már csak azért sem, mert kedvenc szerétől, a „lótól” semmiképpen sem
akart megválni. Az esküvőt az ifjú pár a fiú szülővárosában, Csengtuban
tartotta, majd felkerekedtek, és megléptek a kommunista rezsim elől.
Kacskaringós utakon jutottak el az Alpok lábáig. Szovjetunió, Lengyelország,
NSZK voltak a közbeeső állomások, mire megérkeztek a hegyek között elterülő,
csodálatos fekvésű városba, Luzernbe, amely új otthonuk lett.
A „svájciasított módon” Donghua Li nevet használó versenyző
már a kipakolás után lement BTV Luzern
tornász edzéseire. Az annyi balsors kísérte sportolót most keblére fogadta a
szerencse. Egy lólengés-gyakorlat közben ugyanis egy ősz hajú férfiú merengve
és ámulva figyelte, milyen pontos, milyen összeszedett és káprázatos elemekre
képes a kápák között ez a ember. Josef Stalder volt ő: a helvétek nagy
bálványa, az 1948-as olimpiai bajnok, akiről a nyújtón egy máig rendszeresen
alkalmazott elemet, a Stalder-forgást nevezték el. Ennyi elég volt az
elismeréshez. A bürokrácia különös útvesztői azonban nem engedték, hogy Li
nagyon hamar csatlakozzon a svájci válogatotthoz. Ugyan a hazai bajnokságokon
indulhatott – 1989 és 1992 között sorra nyerte a lólengés szerenkénti döntőjét
– de öt esztendő kellett, míg végül minden kiskapu megnyílt előtte, és immár a
piros alapon fehér keresztes lobogó alatt mehetett a küzdelembe választott
hazája dicsőségére. Mindeközben a család igen szűkös körülmények között élt,
mivel Li szülőföldjén semmilyen mesterséget sem tanult, így jóformán az asszony
tartotta el őt. Nyaralásra, autóra sem futotta a költségvetésükből.
Az öt szűk esztendő letelte után viszont egycsapásra
megváltozott minden. 1994. március 29-én kapta meg hősünk a svájci
állampolgárságot, ősszel pedig már lólengésben világbajnoki bronzérmet
akaszthattak a nyakába. A következő vb-n, Japánban már az arany dukált neki, s ő
lett új hazájában az év sportolója – a svájci sportsegély alapítvány támogatása
jóvoltából pedig anyagi gondjai is megoldódtak. 1996-ban Európa-bajnokságot
nyert, majd San Juan-i világbajnokságon a dobogó második fokára lépdelhetett
fel – ezzel még inkább egyértelműsítette: ő a szám abszolút favoritja
Atlantában. Huszonkilenc és fél évesen, megannyi „göcsörttel”,
keszekuszasággal, szerencsétlenséggel, vagabundiával, és egy diadalra vezető
szerelemmel a háta mögött az olimpiai szerenkénti döntőben pompázatos
gyakorlattal tette fel az i-re a pontot, s ért pályafutása csúcsára.
Ezzel aztán be is fejezte. Azóta amellett, hogy máig rendszeresen
edz, és szakmai tanácsokkal segít, igen
sikeres az üzleti életben, kínai-svájci kereskedelmi kapcsolatokat épít,
2008-ban, Pekingben pedig ő volt a svájci olimpiai csapat attaséja. S hogy mi
lett a szerelemmel? Vége szakadt. Új párra talált, és kedvese, Csian Huang
azóta már egy szép gyermekkel is megajándékozta.
Donghua Li olimpiai győztes gyakorlata videón (01:54-től) : https://www.youtube.com/watch?v=rsLksGKdrRM
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése