Miért álmodtunk az olimpiáról?

Kárhoztatom a teljes magyar kézilabda szakmát. Kárhoztatom: benne a szövetség első embereitől, az edzői karon keresztül a legvérmesebb és a kevésbé izgulós szurkolókig. Kárhoztatom azért, mert hiú vágyakat dédelgettek, rózsaszín ködbe burkolózva teljesen álomvilágba merülve azt gondolták, azt képzelték, hogy ez a fél-rutinos, fél-csikócsapat magyar válogatott majd szépen, kényelmesen bemenetel a riói „tizenkettők” közé, és ha nem is sikerül közvetlenül kijutnia Brazíliába, legalább a tavaszi kvalifikációs versenyre biztosítja a helyét az Európa-bajnokságon.

Nos, álom volt, aranyos, kedélyes álom. Csakhogy a sport nem elsősorban az álmokról szól. Ha nincs realitásérzék, megette a fene az egészet. Márpedig ha cseppnyi logika is szorul a valóság minden egyes „porcikáját” kellőképpen mérlegelő, sporthoz értő emberfiába, nem valószínű, hogy azonnal glóriát tesz a Dujsebajev-gárda játékosainak fejeire, nem rak rájuk olyan súlyos terhet, hogy már az első komolyabb megmérettetés alatt megroskadnak, elgémberednek a lábak, és összeomlik az egész. Csupán arra kellett volna gondolniuk a buzgó hazafias érzületben szemeikre hályogot vetőknek, hogy ez a Lengyelországban a nemzet színeiért harcoló-küzdő társaság egyáltalán nem a tapasztalatáról híres, ha ott is dobál köztük a harmincon túli generációt képviselő néhány képzett legény.

Korholásaimat szegezhetném akár Dujsebajev mester felé is, ám bizonyos tekintetben megértőnek kell lennem. Megértőnek azért, mert egy felbátorodott, csupán a szélsőségeket látó közvélemény (bárki, bármit mond a szurkoló a legszélsőségesebb viselkedésű élőlény e Föld kerekén) előtt nem nyilatkozhat úgy, hogy ez az Európa-bajnokság csupán az építkezést szolgálja, ezért viszünk ki pelyhedző álló, nemzetközi rutinnal alig rendelkező ifjoncokat, hogy tanuljanak, érezzék át egy világverseny hangulatát, és bizony mi nem az olimpiát tűztük ki legfontosabb célul. Ezt nem mondhatta, holott tudta, lelkében érezte, nincs esély. Az az ominózus tizennégy százalék, ami az ötkarikás esélyekre vonatkozott, iszonyúan komolyan hangzott, a paraszthajszál végét jelentette, mégis, senki sem vette komolyan, mert az a rózsaszín köd mindent elborított. Meggyőződésem, de hát ugye ezt egyrészt bizonyítani nem lehet, másrészt épeszű ember ilyet harsogva nem jelent ki, hogy a kirgiz-spanyol szakember már réges-régen lemondott az olimpiáról, nem véletlen, hogy kihagyta előbb Lékait, aztán Császárt, hogy jóformán szervező egyéniség nélkül utazzon ki a válogatott az EB-re. Ő a jövőbe lát, a jövőt nézi, előre tekint. Hiszen lesz Nagy László, Iváncsik Gergő, Mikler Roland után is élet, és ezek a kiemelt klasszisok aligha vállalnak még egy négyéves ciklust Tokió reményében. Inkább itt vannak a kétségkívül tehetséges fiatalok, Bánhidi Bencével az élen, nosza, vágjuk be őket rögvest a mélyvízbe, aztán majd ha odaérünk a nyár eleji világbajnoki selejtezőkhöz, már kellő érettséggel felvértezve feszüljenek neki a következő feladatoknak.

Egyszóval: kár volt az olimpiában reménykedni, és szerintem sokkal tisztességesebb lett volna kiteríteni az igazi lapokat, és nem a közvéleményt áltatva asztal alatti pakliból játszani. Így viszont mindenki veszít, veszített és veszíteni fog: a magyar kézilabdázás, a szövetségi  elnöktől kezdve minden egyes szereplőig.

Hegedűs Henrik