Aki megcsókolta Hitlert

Bernice Lapp nem tartozott a szupersztárok közé. Kis kedves, és személyiségéből fakadóan üde színfoltja volt az 1936-os berlini olimpiára delegált USA-csapatnak. A négyszer száz méteres női gyorsúszó váltó tagjaként azonban mindenképpen szerette volna felhívni magára a figyelmet, valamilyen szemkápráztató tettel emlékezetessé formálni e németországi kirándulást. Rendkívül eszes, ugyanakkor kiemelten kockázatos ötletet vetett fel társnőinek.

-        Lányok! Ha holnap az első három között végzünk, akkor én fogom magam, az eredményhirdetés után odamegyek a Führerhez és megcsókolom. Fogadjunk egy láda pezsgőben! – mondotta a döntő előtti estén.

-        Te teljesen meghibbantál? Elment az eszed! A közelébe se jutsz oda! Hogyan képzeled? – fakadt ki a tervre az egyik társ, Katherine Rawls.

-        - De-de, én bizony megpróbálom! Aztán ünneplünk egy nagyot! – erősködött Bernice, majd megköttetett a fogadás.

Másnap az USA úszóstafétája a harmadik helyen csapott célba. Eljött az eredményhirdetés, s ahogy az éremmel a nyakukban az amerikai hölgyek lelépdeltek a dobogóról, Lapp kisasszony határozottan elindult a díszpáholy felé. Mivel mindez a medence közepe táján, az első sorban helyezkedett el, nem volt olyan nehéz megközelítenie. Senki sem állta útját. Amikor odaért, a tányérsapkás bajszos emberke elé lépett, váratlanul odahajolt, és arcára nyomott egy puszit. A Hitler mellett álló szigorú SS legények fel sem ocsúdtak döbbenetükből, miközben a Führer bárgyú mosollyal, piruló arccal köszönte meg ezt a hálás csókot, arra gondolva, hogy talán valamelyik hithű náci honfitársa, a német úszócsapat kiválósága tette így tiszteletét nála.

Lapp kisasszony szó nélkül tovalibegett, majd az öltözőben már kacarászva mesélte el társainak ezt a döbbenetes sztorit. Ha hallotta, talán még az oly morózus Avery Brundage, az USA olimpiai küldöttségének vezetője is jókedvre derült e történeten.

Mindenesetre este az amerikaiak szállásán nagy partit csaptak az úszólányok. Bernice Lapp pedig gálánsan megosztotta mindenkivel a jutalmul nyert pezsgőt.

H.H.

Miért álmodtunk az olimpiáról?

Kárhoztatom a teljes magyar kézilabda szakmát. Kárhoztatom: benne a szövetség első embereitől, az edzői karon keresztül a legvérmesebb és a kevésbé izgulós szurkolókig. Kárhoztatom azért, mert hiú vágyakat dédelgettek, rózsaszín ködbe burkolózva teljesen álomvilágba merülve azt gondolták, azt képzelték, hogy ez a fél-rutinos, fél-csikócsapat magyar válogatott majd szépen, kényelmesen bemenetel a riói „tizenkettők” közé, és ha nem is sikerül közvetlenül kijutnia Brazíliába, legalább a tavaszi kvalifikációs versenyre biztosítja a helyét az Európa-bajnokságon.

Nos, álom volt, aranyos, kedélyes álom. Csakhogy a sport nem elsősorban az álmokról szól. Ha nincs realitásérzék, megette a fene az egészet. Márpedig ha cseppnyi logika is szorul a valóság minden egyes „porcikáját” kellőképpen mérlegelő, sporthoz értő emberfiába, nem valószínű, hogy azonnal glóriát tesz a Dujsebajev-gárda játékosainak fejeire, nem rak rájuk olyan súlyos terhet, hogy már az első komolyabb megmérettetés alatt megroskadnak, elgémberednek a lábak, és összeomlik az egész. Csupán arra kellett volna gondolniuk a buzgó hazafias érzületben szemeikre hályogot vetőknek, hogy ez a Lengyelországban a nemzet színeiért harcoló-küzdő társaság egyáltalán nem a tapasztalatáról híres, ha ott is dobál köztük a harmincon túli generációt képviselő néhány képzett legény.

Korholásaimat szegezhetném akár Dujsebajev mester felé is, ám bizonyos tekintetben megértőnek kell lennem. Megértőnek azért, mert egy felbátorodott, csupán a szélsőségeket látó közvélemény (bárki, bármit mond a szurkoló a legszélsőségesebb viselkedésű élőlény e Föld kerekén) előtt nem nyilatkozhat úgy, hogy ez az Európa-bajnokság csupán az építkezést szolgálja, ezért viszünk ki pelyhedző álló, nemzetközi rutinnal alig rendelkező ifjoncokat, hogy tanuljanak, érezzék át egy világverseny hangulatát, és bizony mi nem az olimpiát tűztük ki legfontosabb célul. Ezt nem mondhatta, holott tudta, lelkében érezte, nincs esély. Az az ominózus tizennégy százalék, ami az ötkarikás esélyekre vonatkozott, iszonyúan komolyan hangzott, a paraszthajszál végét jelentette, mégis, senki sem vette komolyan, mert az a rózsaszín köd mindent elborított. Meggyőződésem, de hát ugye ezt egyrészt bizonyítani nem lehet, másrészt épeszű ember ilyet harsogva nem jelent ki, hogy a kirgiz-spanyol szakember már réges-régen lemondott az olimpiáról, nem véletlen, hogy kihagyta előbb Lékait, aztán Császárt, hogy jóformán szervező egyéniség nélkül utazzon ki a válogatott az EB-re. Ő a jövőbe lát, a jövőt nézi, előre tekint. Hiszen lesz Nagy László, Iváncsik Gergő, Mikler Roland után is élet, és ezek a kiemelt klasszisok aligha vállalnak még egy négyéves ciklust Tokió reményében. Inkább itt vannak a kétségkívül tehetséges fiatalok, Bánhidi Bencével az élen, nosza, vágjuk be őket rögvest a mélyvízbe, aztán majd ha odaérünk a nyár eleji világbajnoki selejtezőkhöz, már kellő érettséggel felvértezve feszüljenek neki a következő feladatoknak.

Egyszóval: kár volt az olimpiában reménykedni, és szerintem sokkal tisztességesebb lett volna kiteríteni az igazi lapokat, és nem a közvéleményt áltatva asztal alatti pakliból játszani. Így viszont mindenki veszít, veszített és veszíteni fog: a magyar kézilabdázás, a szövetségi  elnöktől kezdve minden egyes szereplőig.

Hegedűs Henrik

Átokűző dán ütő

Kétség sem férhet hozzá, a tollaslabda az egész világon népszerű sportág. No, persze nem abban a változatában, ahogy a nemzetközi klasszisok művelik. Nyáron, a kedélyes strandi pötyögtetések, vagy a hálóként használatos alkalmi zsineg feletti játszótéri labdamenetek csak igen halvány kontúrjaiban hasonlítanak mindahhoz, amiként a kínaiak, indonézek, meg Európában a dánok, angolok, oroszok oly magas hatásfokkal trükköznek.

Villámgyorsan, a laikus szem számára szinte követhetetlenül cikázik a játékszer egyik térfélről a másikra, majomszerű ügyességgel mozognak a sportolói karok és lábak, a csukló vajszerű, mégis szélsebes mozdulatai nyomán a labda keményen koppan a játéktéren. Ázsiában honos leginkább ez a sportág, jelesül az indonézek semmi másban nem nyertek még eddig olimpiai bajnokságot, kizárólag tollaslabdában – szám szerint hatot. Alan Budi Kusuma, Susi Susanti – ők egyébként házaspár – Rexy Mainaky, Ricky Subagja, Tony Gunawan, Candra Wijaya, Taufik Hidayat, Hendra Setitawan és Markis Kido neve a földrengések és vulkánkitörések által sújtott egykori holland gyarmati szigetvilágban legalább olyan ékesen csengenek, és személyiségüket olyan nagy dicsfény övezi, mint Magyarországon Papp Lászlóét, Egerszegi Krisztináét vagy Darnyi Tamásét. De ott vannak a kínaiak is – nemes egyszerűséggel Londonban csak a távol-keleti ország versenyzői győztek az öt számban – meg néha Dél-Korea is beszállt az aranymedálért zajló küzdelmekbe.

Valóságos csoda tehát, ha a régi kontinens embere beleszólhat ezekbe a harcokba. Márpedig volt egy emberke, egy derék fickó, aki nem csak megrángatta az oroszlán bajszát, hanem le is tépte. 

Poul–Erik Höyer-Larsen Dániában látta meg a napvilágot. Abban az országban, ahol a kerékpározás mellett – aki járt már Koppenhágában, tudja, miről van szó – a tollaslabdázást is anyatejjel szívják magukba a csecsemők. A későbbi kiemelkedő klasszisok egytől-egyig már óvodás korban ütőt ragadtak a kezükbe, és képzett mestereik – nem egyszer a szülők, családi barátok – iránymutatásaival haladtak lépésről-lépésről, gyorsították a mozdulataikat, finomították a reflexeiket, tökéletesítették a lábmunkáikat. Idő kell azonban, míg a csúcsra érhet a dicsőségre vágyó atyafi. Ellentétben az indonézekkel – az utóbb hollanddá lett Mia Audina tizenhat évesen nyerte első ötkarikás ezüstérmét – a csodagyerekek Európában hosszabb utat járnak be. Poul-Erik sem pelyhedző állú ifjoncként érte el legnagyobb sikereit. Közeledett már harmincadik életévéhez, amikor kilépve a statisztaszerepből, az 1995-ös világbajnokságon ötezer (!) néző szeme láttára igencsak megszorongatta a toronymagas esélyes indonéz Arbit. Akkor még nem nyerhetett – a bronzérem dukált neki. Egy esztendő múltán, Atlantába még több rutinnal, és az ázsiai játékstílus még behatóbb ismeretével érkezett. Vissza akart vágni, és visszavágott. Az előcsatározások során játszmát sem vesztett, az elődöntőben pedig ismét összehozta a sors az aktuális világbajnokkal, „Dzsakarta csillagával”. Elérkezett a reváns pillanata. Amely oly tökéletes lett, hogy Heryanto Arbi a sima 2-0-s Höyer-Larsen győzelem után (a második szettben csak hat pontot engedélyezett vetélytársának) lehajtott fejjel fogott kezet a dánnal. A döntő is diadalút lett Poul-Erik számára – a kínai Tong Csiung sem jelenthetett akadályt. Így a földkerekség olimpiatörténetében először, és mindeddig utoljára a dán nemzeti himnusz csendült fel a dobogó tetején meghatottan álló sportoló tiszteletére. Höyer-Larsen még két világbajnoki bronzot szerzett ezután, aztán pályafutása befejezését követően a sportdiplomácia egén kamatoztatta tehetségét és tapasztalatait – 2013 óta ő a sportág világszövetségének elnöke.

Dániában manapság 120 ezren tollaslabdáznak. Ez egy kis ország tekintetében óriási szám. Biztosak lehetünk benne, hogy abból a sok-sok fiatalból, akinek tornazsákjából elmaradhatatlanul kilóg a tollas-ütő, nemsokára kitermelődik egy olyan egyéniség, aki Poul-Erik Höyer-Larsen nyomába lépve megmártózhat a legteljesebb olimpiai dicsőség fényárjában.

Az atlantai olimpiai döntő videón: https://www.youtube.com/watch?v=HD2tIOQBBeo

Hegedűs Henrik

Atlanta bajnokai mondták (1.)

Összeállításunkban az 1996-ban megjelent Nemzeti Sportokból idézünk, ahol rendszeresen elhangzottak vélemények az atlantai friss olimpiai bajnokok szájából. Íme az első adag:

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a többszörös világbajnok magyar lánytól. Rutinos vívónak tartom Szalayt, ezért nem is értem, hogyan feledkezhetett meg többször is a lábáról. Szinte felkínálta nekem, hogy odaszúrjak. Kezdetben többen magyar házidöntőt jósoltak, de tudtam, hogy én és Valerie beleszólhatunk ebbe.” (Laura Flessel  - francia – női párbajtőrvívás egyéni)

„Már a megnyitó napján vesztesek voltunk, hiszen a halál elragadta tőlünk vezetőnket, Eugeniusz Pietraskit. Aztán Renata sportlövészetben megszerezte első aranyérmünket. Azóta csupán három nap telt el, és négy arannyal már most a lengyel csapat teljesítménye, mint volt a legutóbbi játékok végén.” (Pawel Nastula – lengyel  – cselgáncs, ffi 95 kg)

„Kimondhatatlanul boldog vagyok, bár a győzelmet nagyon is elvártam magamtól. Kicsit izgultam, nehogy az olimpia számomra mumus verseny legyen, hisz tíz világbajnoki cím után Barcelonában csak ezüstérmes lettem. Most végre sikerült átlépnem a saját árnyékomon. Nem véletlenül neveznek a kerékpársport Jeanne d’Arc-jának, nem ismerek lehetetlent. A körülmények kegyetlenek voltak, különösen a páratartalom nehezítette meg a dolgomat. Bár azt el kell ismernem, hogy a többieknek is ugyanilyen körülmények között kellett tekerniük…” (Jeannie Longo-Ciprelli – francia – női országúti kerékpár, mezőnyverseny)

„Az elmúlt évekhez képest a legnagyobb különbség, hogy sokkal jobban fekszem a vízen. Ez mindenképpen javított az eredményemen. A technikám sajnos futamról futamra változik, ezért nem bízom magamban mindig. Ami biztos: a futamok között egyetlen falatot sem eszem.” (Frederic Deburghgraeve – belga – ffi 100 méteres mellúszás)

„Igaz, hogy három perc alatt győztem a német Thomas Zander ellen, de legalább háromórásnak tűnt a meccs. Természetesen az aranyéremnek is nagyon örülök, de a teljes boldogságot az egymillió dollár jelenti, amit olimpiai bajnoki címemért otthon kapok.” (Hamza Yerlikaya – török – ffi kötöttfogású birkózás 82 kg)

„Húszévesen a csapat korelnöke vagyok, de még így, öreg fejjel sem hiszem el, hogy nyertünk. Engem kilencvenegy óta állandó balszerencse üldöz – hol megsérültem, hol rosszul ugrottam, hol leestem egy szerről. Úgy látszik, most ez a peches sorozat véget ért.” (Dominique Dawes – amerikai – női torna csapat)

„Fantasztikus két verseny van mögöttem. Higgyék el, nekem teljesen mindegy volt, milyen színű érmet nyerek. Persze nem bánkódom, hogy arany lett belőle… Nagyon büszke vagyok a hazámra és örülök, hogy örömet szereztem az embereknek odahaza.” (Penelope Heyns – dél-afrikai – női 100 és 200 méteres mellúszás)

„Már nem tudok hova bújni a hölgyek elől. Ahogy megjelenek, rögtön egy tucat lány vesz körül, kattognak a fényképezőgépek, és egymás után kapom az ajánlatokat. Igaz, hogy milliomos vagyok, és talán hódító Casanova is, de ez azért mégiscsak túlzás.” (David Robinson – amerikai – ffi kosárlabda csapat)

„Ettől a csapattól senki sem várt igazán sokat. Nem is bíztak bennünk. Én már a márciusi olimpiai válogatón megmondtam, hogy mi szép csöndben, inkognitóban fogunk érkezni,majd felrobbantjuk az olimpiai uszodát. Ez történt.” (Amy van Dyken – amerikai – női 50 m gyorsúszás, 100 m pillangóúszás, 4x100 m gyorsúszó váltó, 4x100 m vegyes úszóváltó)

„Sokan megvádoltak, hogy doppingoltam, mert másképp nem lehetséges, hogy egy úszó 26 évesen érkezzen el pályafutása csúcsára. Egyetlen kérdésem van csak: ezek az emberek azt hiszik, hogy megbolondultam? Ha valaki a legjobb húsz közé kerül, biztosan ellenőrzik. Én már szinte állandó partnereimnek mondhatom a doppingvizsgálatok végzőit, hiszen a vasárnapi reggelinél többször látogattak már meg minta ügyben.” (Michelle Smith – ír – női 200 m vegyesúszás, 400 méter vegyesúszás, 400 m gyorsúszás)

 

Honváltó bajnokok (1.) - Szerelemből szövődött aranyérem

A svájci turistacsoport nagy érdeklődéssel szemlélte a merőben különös, zárt világot. Ferdeszemű emberek lépten-nyomon, hol kényszeres, hol természetes mosollyal az arcukon, fegyveres katonák tömkelege, egyetlen mozdulat sem kerülheti el a minden idegent gyanúsan méregető „ügynökök” figyelmét. 1987-ben jártunk, és Peking még nyomaiban sem érezte meg azt az erjedést, ami Európában megindult.

A helvét vendégeknek szorgalmas tekintgetéseik közben kalauzuk akadt. A kínai férfi tornászválogatott tagjai éppen kimenőjüket tartották, és a két csoport tagjai hirtelen-váratlan egymásra akadtak. A sportolóknak kapóra jött az alkalom, hogy angol nyelvtudásukat finomítsák, így szóba elegyedtek az európaiakkal. Egyikük, Li Dong-hua egy szemrevaló hölgy, Esperanza Friedli mellé csapódott. Teltek-múltak a percek, a férfi és a nő egyre inkább egymásra hangolódott, zengő nevetésük töltötte be a főváros utcáit. A találkozás levélváltásokkal folytatódott, és elindult egy szép, majd kalandosan kibontakozó szerelmi história.

De mit is keres ez a mesébe illő történet az olimpiai könyvlapokon? Nos, Li Dong-hua egyike volt azoknak a szépreményű kínai tornászoknak, akik balszerencse folytán anyaföldjükön hiába keresték a hírnév útjait. Őt ugyanis egyik csapás a másik után érte. Sérülést sérülés követett, és Esperanzával való találkozása idején is egy csúnya nyak – és hátrándulásából lábadozott.

A szerelmesek között egyre mélyebb és mélyebb lett a kapcsolat. Miután a sérülés miatt Li kimaradt az 1988-ban Szöulba készülő válogatottból, úgy döntött, inkább a házasság felé fordítja élete „szekerét”. Megkérte Esperanza kezét, és igen lett a válasz. Csakhogy a frigy előkészületeit nem nézték jó szemmel a tornász-csapatvezetők. Sőt, kerek-perec kijelentették: vagy a házasság, vagy a karrier. Li Dong-hua, akárcsak egy romantikus filmhős, az előbbit választotta. Kínában viszont ezután nem lehetett maradása, már csak azért sem, mert kedvenc szerétől, a „lótól” semmiképpen sem akart megválni. Az esküvőt az ifjú pár a fiú szülővárosában, Csengtuban tartotta, majd felkerekedtek, és megléptek a kommunista rezsim elől. Kacskaringós utakon jutottak el az Alpok lábáig. Szovjetunió, Lengyelország, NSZK voltak a közbeeső állomások, mire megérkeztek a hegyek között elterülő, csodálatos fekvésű városba, Luzernbe, amely új otthonuk lett.  

A „svájciasított módon” Donghua Li nevet használó versenyző már a kipakolás után lement  BTV Luzern tornász edzéseire. Az annyi balsors kísérte sportolót most keblére fogadta a szerencse. Egy lólengés-gyakorlat közben ugyanis egy ősz hajú férfiú merengve és ámulva figyelte, milyen pontos, milyen összeszedett és káprázatos elemekre képes a kápák között ez a ember. Josef Stalder volt ő: a helvétek nagy bálványa, az 1948-as olimpiai bajnok, akiről a nyújtón egy máig rendszeresen alkalmazott elemet, a Stalder-forgást nevezték el. Ennyi elég volt az elismeréshez. A bürokrácia különös útvesztői azonban nem engedték, hogy Li nagyon hamar csatlakozzon a svájci válogatotthoz. Ugyan a hazai bajnokságokon indulhatott – 1989 és 1992 között sorra nyerte a lólengés szerenkénti döntőjét – de öt esztendő kellett, míg végül minden kiskapu megnyílt előtte, és immár a piros alapon fehér keresztes lobogó alatt mehetett a küzdelembe választott hazája dicsőségére. Mindeközben a család igen szűkös körülmények között élt, mivel Li szülőföldjén semmilyen mesterséget sem tanult, így jóformán az asszony tartotta el őt. Nyaralásra, autóra sem futotta a költségvetésükből.

Az öt szűk esztendő letelte után viszont egycsapásra megváltozott minden. 1994. március 29-én kapta meg hősünk a svájci állampolgárságot, ősszel pedig már lólengésben világbajnoki bronzérmet akaszthattak a nyakába. A következő vb-n, Japánban már az arany dukált neki, s ő lett új hazájában az év sportolója – a svájci sportsegély alapítvány támogatása jóvoltából pedig anyagi gondjai is megoldódtak. 1996-ban Európa-bajnokságot nyert, majd San Juan-i világbajnokságon a dobogó második fokára lépdelhetett fel – ezzel még inkább egyértelműsítette: ő a szám abszolút favoritja Atlantában. Huszonkilenc és fél évesen, megannyi „göcsörttel”, keszekuszasággal, szerencsétlenséggel, vagabundiával, és egy diadalra vezető szerelemmel a háta mögött az olimpiai szerenkénti döntőben pompázatos gyakorlattal tette fel az i-re a pontot, s ért pályafutása csúcsára.

Ezzel aztán be is fejezte. Azóta amellett, hogy máig rendszeresen edz, és szakmai tanácsokkal segít,  igen sikeres az üzleti életben, kínai-svájci kereskedelmi kapcsolatokat épít, 2008-ban, Pekingben pedig ő volt a svájci olimpiai csapat attaséja. S hogy mi lett a szerelemmel? Vége szakadt. Új párra talált, és kedvese, Csian Huang azóta már egy szép gyermekkel is megajándékozta.

Donghua Li olimpiai győztes gyakorlata videón (01:54-től) : https://www.youtube.com/watch?v=rsLksGKdrRM

Hegedűs Henrik

„Meg tudod csinálni!”

A Georgia Dome kis híján felrobban a hangzavartól. Az 1996-os atlantai olimpia tornaversenyeinek hodályra emlékeztető helyszínén tízezer csillagos-sávos lobogó leng, tízezer honfitárs szurkol azért, hogy megtörjön egy hosszú sorozat, és ne az orosz (szovjet) lányok nyakába akasszák a női csapatverseny aranyérmeit. Soha ilyen esély még nem kínálkozott az USA-team előtt. A kelet-európai klasszisok sorra rontottak: Horkina, Kocsetkova, Galijeva, Groseva…

Az utolsó szeren múlik minden. Az amerikaiak az ugráshoz készülődnek, az oroszok a gerendára várnak. A két válogatott közötti különbség minimális: ha a pontokat centiméterekbe számolnák át, még az egy hüvelyket sem érné el.

Dominique Moceanu következik ugrásban. Már csak az ő és Kerri Strug gyakorlata maradt hátra. Az Amerikába költözött román család sarja ezen a szeren világklasszis. Nekifut, elszökken a lóról, majd a fenekére érkezik. Micsoda csalódás! De van még egy gyakorlata, hiszen itt két ugrás átlaga számít. Javítási lehetőség. Moceanu megint nekiiramodik. És ugyanúgy végzi. Nem tud, nem képes megállni a lábán, ismét a hátsó felére zuhan hátra. Ez kevés lesz. Még szerencse, hogy a gerendán az oroszok sem vitézkednek.

Az utolsó lány jön. A tizenkilenc esztendős Kerri Strug. Két éve Minneapolisban a felemás korlátról leesett, eltörte a kulcscsontját. Mindenki lemondott róla, csak ő nem. Harcolt, küzdött, felépült, és megvalósult egyik nagy álma: bekerült a híres Bela Karoli csapatába. Károlyi Béla, az erdélyi származású legendás edző olimpiai bajnokot faragott már 1976-ban a román Nadia Comaneciből, aztán feleségével együtt átruccant az Atlanti óceán túlpartjára, s ott 1984-ben Mary Lou Retton a házaspár kitartó, szívós munkája eredményeként nyerte meg Los Angeles-ben az egyéni összetett aranyérmét. Károlyi Béla pedig fantáziát látott az apró termetű Kerriben.

És most, újra hazai pályán, a Georgia Dome tomboló szurkolótábora előtt Strug kisasszonyon a világ szeme. A tévériporter gyorsan számol, mennyi is kell az amerikai aranyéremhez. Kerri elindul. Aprózza lépteit, hatalmas sebességgel közelíti a szert, elröppen, majd a leérkezésnél megbicsaklik és hátrazuhan. Iszonyú fájdalom hasít a bokájába. Bicegve sétál vissza a kiindulási helyhez. Kinéz Károlyi Bélára: „mit tegyek mester?” A kamera most az edző felé fordul. A földkerekség egyik legkiválóbb szakembere bizonyosan átélt már hasonló szituációkat. Két kezén hüvelyk – és mutatóujjával kis kört formáz és odakiáltja: „Figyelj rám Kerri: meg tudod csinálni! Meg tudod csinálni!” De valahol, a szíve mélyén ott a kétség: nem lehetetlen küldetés ez? A nemrég nagyot rontó Dominique Moceanu fogait összeszorítva sziszegi: „gyerünk!” A lelátón a Strug-szülők, akik előbb arcukba temették kezüket, most felállva tapsolnak. Tudják, lányukban hatalmas akaraterő lakozik, és valóban meg tudja csinálni!

Minden szem, minden kamera, minden fotós optika most Kerri Strug arcára összpontosul. Nem sziszeg, nem görbül a száj, nem kámpicsorodik: koncentrál, összpontosít. Lelkében lüktet minden, fájdalom, kín, keserv, és a talpraállás gyönyöre. „Meg tudom csinálni” – mondja, erősíti önmagában a hitet.

Nekifut – pár méter rohanás ez csak, ennyit kibír az a fránya boka. Elrugaszkodás, csavar, leérkezés. Billenés nélkül, mint a cövek. A bal lábát a toppanás századmásodperce után, mintha csak tűzbe lépett volna, felkapja, úgy tárja már szét kezeit a gyakorlat végén. Majd azonnal a szőnyegre hanyatlik. Járni is képtelen. Négykézláb csoszog lefelé, mire megérkezik két edzőnő, és lekísérik a többiek közé.

Kerri Strug napjainkban

A nép, a tábor, mi több, egész Amerika lélegzetvisszafojtva tekint az eredményjelzőre, hogy végre megjelenjen a pontszám. Hosszú másodpercek telnek el, míg felvillan az eredmény: 9.712. Éppen elég! Tömény boldogság a hatalmas sportcsarnok! Egymás nyakában az USA bájos-büszke hölgykoszorúja, Shannon Miller gyengéden öleli át az új hőst. Hiába ő egyénileg a legjobb, most nem ez a fontos! Rozalija Galijeva zokog, Szvetlana Horkina a szemét törülgeti – az oroszok csak ezüstérmesek.

Eredményhirdetés. Károlyi Béla ölébe veszi Kerrit, úgy viszi az emelvény felé. A hirtelen sztárrá emelkedett lány boldogan integet körbe. Most már valóban minden kamera rászegeződik. Amikor pedig a nyakába akasztják az aranyérmet – óriási vastapssal zúg a Georgia Dome.

A sztori videón: https://www.youtube.com/watch?v=eVoa4kNZ7SI&list=PLDCE53E198280B830&index=11

Hegedűs Henrik

Pokolból a csúcs közelébe

Silken Laumann sohasem nyert olimpiai aranyérmet. A magyar sportszerető közvélemény számára neve meglehetősen idegenül hangzik, szinte csak a „historikus szakbarbárok” tudják, hogy ő a kanadai evezősök egyik ikonja, akinek egész életműve rendkívül példaértékű, hiszen a legmélyebb emberi tragédiából tápászkodott fel, a poklok legpokolibb bugyrait járta meg, mégis a felszínre törte magát és újra eljutott a csúcsok közelébe.

A történet ott kezdődött, hogy két évvel a berlini fal felépítése előtt egy fiatal lány, Sigitta a város keleti és nyugati felét összekötő vasútvonal mentén óvatosan lépkedve átsétált a túlsó oldalra. Párja, Hans társaságában csakhamar az egész Óhazának búcsút intettek, hogy az Újvilágban, közelebbről kanadai földön próbáljanak szerencsét. Két lányuk egyaránt az evezést választotta, és nemsokára bekerültek a juharleveles nemzet válogatott keretébe: Daniele és Silken Laumann nyakába az 1984-es Los Angeles-i olimpián a kétpárevezősök versenyében bronzérmet akaszthattak. Négy év múlva Silkent egy szöuli kudarcélmény – csak hetedik helyen ért célba új párjával – arra késztette, hogy legközelebb már egymaga igyekezzen lapátolni. Ezt oly nagy sikerrel tette, hogy Barcelona előtt ő számított a női egypárevezős legnagyobb esélyesének.

Csakhogy 1992. május 15-én bekövetkezett a borzalom. Az esseni regattán gyakorlás közben a Höltzenbein/von Ettingshausen kormányos nélküli kettes hajója átcsúszott Silken pályájára, és nem lehetett elkerülni az ütközést. Óriási fájdalom hasított Laumann kisasszony lábába – egy levált fadarab valósággal átfúrta a vádliját. Amint rátekintett jobb bokájára, kis híján elájult: „ránéztem a lábamra, és elborzadtam: a bokámról lógott az izom, kilátszott a csont…” – idézte fel a szörnyű pillanatokat egy későbbi interjúban. A diagnózis: csonttörés, izomszakadás, súlyos ideg – és szövetkárosodás. De már a mentőautóba beszállva, sebláztól gyötörve közölte barátaival: hat hét múlva mindenképpen indulni akar Barcelonában.

Silken Laumann hihetetlen energiákat mozgósított. Iszonyatos gyötrelmek árán kezdte fokozatosan terhelni a lábát, míg végül újra beülhetett szeretett hajójába, s indulhattak a vizes edzések. És láss csodát, a barcelonai döntőben ott volt a rajtnál: a kihagyás nem múlt el nyomtalanul, de a bronzérem minden kitartást, minden erőfeszítést méltóképpen jutalmazott.

Ám Silken nem mondott le az áhított aranyról. Ám megint közbejött a balszerencse: az 1995-ös Pánamerikai Játékokon megbukott a doppingteszten. Méghozzá roppant banális módon. Egyik orvosa, hogy jobban tudjon aludni a repülőn, adott neki egy gyógyszert, egy másik doki pedig megfázásra azonos hatóanyagú másfajta orvosságot. A két anyag összekeveredett a szervezetében és pozitív mintát produkált. Szerencsére nem kapott hosszú eltiltást, így büszkén, felemelt fejjel készülhetett Atlantára, hogy beteljesítse azt, amit önmagának, családjának és az egész kanadai népnek ígért.

De ahogy az ilyen saga-ban szokás, nem történt happy end. Az 1996-os olimpiai fináléban az ötkarikás újonc fehéroroszok fiatal üdvöskéje, Jekatyerina Hodotovics-Karszten három másodperces különbséggel előbb érte el a célvonalat.

Silken Laumann három év múlva szögre akasztotta az evezőlapátokat, és már csak a tévé képernyőjén keresztül figyelte, amint a klasszissá érett belorusz hölgy a Sydney-i regattán megvédi olimpiai bajnoki címét.

Hegedűs Henrik

A tőrkirálynő búcsúja

Valentina Vezzali nem lesz hétszeres olimpiai bajnok, így a vívás örökranglistáján nem érheti be a magyar kardklasszist, Gerevich Aladárt. Taljánország csinos tőrkirálynője ugyanis nem lesz ott Rióban, a 2016-os olimpia versenyein. No, nem azért, mintha nem küzdött volna érte, de sem a szabályok, sem az esélyek, sem az életkor nem kedveztek neki.

A brazil tengerparti turistaközpontban augusztus második hetében nem rendeznek női tőr csapatversenyt. Ez a hatszoros ötkarikás bajnok Valentina asszony tekintetében kifejezetten pech, elátkozott balszerencse. Az olaszok így csak két egyéni sportolót indíthatnak. Márpedig a 2015. december 31-i világranglista állása szerint ő csak a harmadik itáliai hölgy az említett listán. Vezzalit az összevetésben megelőzi két honfitárs, nem is akárki: a címvédő Elisa di Francisca a második, a londoni ezüstérmes Arianna Errigo a harmadik, míg minden idők legeredményesebb női tőrvívója csupán tizenegyedik az aktuális lajstromban. Akad még tavasszal néhány viadal, ahol lehet világranglista pontokat gyűjtögetni, ám szinte a nullával egyenlő az esély, hogy Valentina Vezzali utolérje, esetleg lekörözze fegyvertársait. Ráadásul már túl van a csúcson, és negyvenkét esztendősen hiába kirobban az erőtől, hiába él benne a becsvágy, könnyen beláthatja, a nagyobb sansz a fiataloknál van, hiszen di Francisca harmincnégy, Errigo huszonnyolc esztendős.

Ettől függetlenül Valentina asszony – házas, két gyermek anyja – letett már annyit az asztalra, hogy nem kell szégyenkeznie. Mit letett, otthona hemzseg a különféle medáliáktól, elvégre a hat olimpiai arany mellett tizenhatszor állt világbajnoki és tizenháromszor Európa-bajnoki dobogó tetején. Attól a pillanattól kezdve, hogy Atlantában feltűnt az ötkarikás égbolt alatt, és huszonkét éves fejjel egészen az ezüstéremig menetelt (ott a döntőben a román Badea állította meg), az első csörtétől az utolsóig ott volt a páston a fegyvernem olimpiai küzdelmeiben. Nyert Sydney-ben, Athénban, Pekingben egyéniben, Atlantában, Sydney-ben, Londonban csapatban, s mindössze a pekingi csapat-bronzérem jelent némi porszemet a makulátlan teljesítményen (hiszen Athénban, a mostani rióihoz hasonlóan nem rendeztek női tőr csapatküzdelmeket), és a londoni egyéni harmadik helyet is szívesebben cserélte volna fényesebb medálra, de az elődöntőben épp Errigo győzte le.

Szóval ő a királynő. Példaképe is minden egyes olasz vívónak – meg még jó néhány más nemzetbelinek.

A nagyasszony nemrég bejelentette, 2016 a visszavonulás éve lesz számára. Hiszen elért már mindent, egyre csökken a motivációs erő, egyre többet nyaggatja a család, a két pici csemete, hogy töltsön velük több időt. Így aztán a júniusi lengyelországi EB lesz a hattyúdala. A fényes búcsúban viszont bízvást reménykedhetünk: elvégre a di Francisca, Errigo, Vezzali hármasnak a női tőrvívás csapatversenyében aligha lehet párja a kontinensen.

Most már bőven bele lehet vágni az új kihívásba. Valentina Vezzali ugyanis elég bátran kacérkodik a politikával. Ha olyan sikeres lesz, mint tőrrel a kezében „hadonászva”, ezen a területen is a legmagasabb szintekig juthat.

Hegedűs Henrik