Kazanyi kockák (4)

Vízilabdában lassan vége a csoportkörnek, és amikor ezeket a sorokat olvassák, már tudják, milyen gólaránnyal múlta felül a Benedek-tizenhárom (tizenhárom játékost lehet nevezni egy-egy világversenyre) a cseppet sem Messi-erényekkel büszkélkedő argentinokat. Azután jöhet egy kis pihenő – meg fárasztó-ráhangoló edzések – és jövő héttől már élesben megy a harc a nemzetközi elit idei trónjáért.

A nők is túlestek a nem túl fényes mutatókkal záruló csoportkörön, és a kiesési zónában rögvest valódi „feketelevessel” szembesülhetnek. Merész András szövetségi kapitány Kazany előtt kijelentette, az amerikai gárdát tartja a legjobb, a legképzettebb alakulatnak a hölgyek mezőnyében. Nos, erre a megállapításra kis híján rácáfoltak az „amcsik”, hiszen kikaptak az olaszoktól, tehát ha ezt vesszük alapul, Takács Orsolyáéknak akár még esélyük is lehet az USA ellenében. Mindenesetre az megállapítható, mind a kínaiakkal, mind az oroszokkal szemben akadtak szépreményű, látványos percei a magyar lányoknak, csak ugye arra az utolsó negyedre kellene kiváltképp összpontosítani – mert a nyolcba jutás egyértelmű elvárás. Szombat este háromnegyed hattól minden kiderül.

Kis kitekintés a deszkák és a torony életébe. Minő csoda, már háromszor fricskázták meg a kínai műugró királyokat és hercegnőket. Először Cagnotto kisasszony Taljánföldről, majd egy bizonyos Rebecca Gallantree-Thomas Daley brit duó a csapatversenyben (utóbbi férfiú csodagyerekként indult, de „csak” egy olimpiai bronzra futotta eddig neki Londonban), most pedig észak-koreai sporttörténelmet írt egy kislány, a tizenhat éves Kim Kuk Hjang. Feltörekvő nemzetek lépnek Kína mellé, és lehet, mire eljön Rio ideje, már minden egyes versenyszámban megdől a távol-keleti élország hegemóniája.

Vasárnap pedig indulnak a várva-várt úszócsaták.

Hegedűs Henrik

Egy esztendő Rióig

A jövő esztendő augusztusának ötödik napján lobban fel a szent láng Rio de Janeiro olimpiai stadionjában, és a világtörténelemben először adhat otthont a dél-amerikai kontinens-rész ötkarikás küzdelmeknek. A földkerekség minden pontján megkezdődik a visszaszámlálás, nem csupán a kvalifikációs harcok tüzében égő sportolók körében, hanem az őket kitartóan biztató szurkolóknál is.

Terveink szerint blogunk is megkezdi a „centi nyirbálását” és a háromszázhatvanötödik naptól visszafelé elindítjuk olimpiát beharangozó sorozatunkat. Ebben egyrészt a különböző nemzetközi – és hazai hírforrásokat felhasználva nyomon követjük a felkészülés érdekességeit, a kvalifikációs folyamatokat, másrészt az elmúlt öt nyári olimpiáról – Atlantától Londonig – különböző érdekes mozzanatokat, különleges egyéniségek történeteit osztjuk meg az olvasókkal, illetve fokozatosan betekintést engedünk a riói „daily schedule”, azaz a napi programok alakulásába is.

Reméljük, a magunk lehetőségeinkhez mérten megfelelően kielégíthetjük majd olvasóink kíváncsiságát.

Hegedűs Henrik

olimpiatörténész-szerkesztő

Kazanyi kockák (3.)

Nincs új a Nap alatt. Bármennyire is reméljük, hogy egyszer csak vége szakad hazánk sportéletében a magyar-magyar ellen tipikus „hadviselésnek”, mindig akad új és új mozzanat, szomorú fejezet, amely ingató fejcsóválásra készteti a józanabbakat.

Kvótán innen és túl

Most éppen arról szól a fáma, milyen körülmények között maradt le Olasz Anna, és milyen szerencsés módon szerezte meg Risztov Éva a női hosszútávúszás tíz kilométeres távján a riói olimpia indulási jogát. Mert bizony, a „jólértesültek” itt is valami csalafintaságot sejtenek a háttérben. Hiába minden sportszerű és elismerő gondolat Éva részéről, különösképpen utalva Anna fiatal korára és leendő ötkarikás esélyeire (Tokió? Budapest?), ha a két honi kiválóság „árnyékmunkásai” között dúl a konkurenciaharc, és az a tény, hogy egyikük tízedik, a másik a tizenegyedik helyen végzett, és némi képzavarral élve borotvaélen táncoltak a vízben a kvótáért, mindenképpen újabb parazsat lobbant a hamu alatt.

Jó magyar szokás szerint itt bizony nincs összefogás, nincs vállvetve küzdés a minél jobb szereplésért, ha a komoly fényű csillag mögött feltűnik egy sistergő üstökös, máris indul a susmus, máris ott legyeskednek a dögevők a bőségesen megrakott tál körül. Ilyen sajnos a magyar valóság. Hogy ki a ludas ebben a „vihar egy kanál vízben” jelenetben, nekem nem tisztem eldönteni, de lassan oda fajulnak a dolgok – és nem csak erről a sportágról és versenyszámról beszélve –, hogy nem érdemes két királyt egyszerre kinevelni, mert akkor a kegyencek legfőbb szórakozása lesz, hogy a trónszékről le-föl tuszkolják a szerencsétleneket – kényük-kedvük szerint.

Tánya törte átok

De hagyjuk itt gyorsan ezt az értelmetlen csetepatés övezetet, és evezzünk nyugodtabb vizekre, pontosabban hullámtalan, de annál inkább fröcskölősebb szakaszokra. Műugrásban, az egy méteres számban egy olasz hölgy megtörte az átkot a torony aljában. Tania Cagnotto, a talján vízi világ legendás sellője nyert már sok-sok európai címet, de világbajnoki dobogó tetején sosem pózolhatott. Rutinja óriási, több mint egy évtizede villan a deszkákról, mutatja be csodálatos csavarjait és szaltóit, megérdemelte, hogy eljusson a világelsőségig. 

Most sem ő volt a legfőbb esélyes, sokkal inkább a kínaiak, de láttuk már nem egyszer, a tökéletesen kifejlesztett automaták is képesek a rontásra (lásd például az athéni olimpiát, ahol a „szinkronban” a semmiből jött görög páros csippentette el előlük az aranyat), és most is ez történt. Tánya hercegnő viszont magabiztosan, a hangulattal, a körülményekkel, a külvilággal mit sem törődve hajtotta végre a gyakorlatait. Amikor a távol-keleti vetélytárs elindította utolsó ugrását, izgatottan bújt oda az edző-papához (ő sem akárki a szakmában, kétszeres olimpiai ezüstérmes), majd, amint megjelent a végeredmény a nagytáblán, mindketten hatalmas boldogsággal ölelték át egymást. Nem túlzás: Tania Cagnotto kedden megmentette Európát.

Lehajtott fejjel

Női vízilabda válogatottunk bezzeg nem büszkén, hanem lehajtott fejjel kullogott ki a medencéből. Egy csapat, egy társaság, amely minden kohézióját egy helyre vonta a kínai kudarcot követően, nem teheti meg, hogy ennyire leereszt a végére. Az orosz házigazdák ellen villámrajtot vettek a lányok, látszott rajtuk, minden nyíltszívű rajongójuknak meg akarják mutatni, pusztán kisiklásnak tekintik a két nappal ezelőtti fájdalmas vereséget. 3-0, 4-1, majd 10-7 után is elhittük ott, a képcsövek túlsó oldalán a fotel karfáját mardosva, öklünket diadalmasan a magasba emelve, hogy eljött a feltámadás ideje. 

Az utolsó negyedben éppen fordítva történt. Egy krimi nem alakulhatott volna izgalmasabban – a kárunkra. Az összeomlás pusztító erejű lett – öt orosz gólra a végén csak egy magyar jutott. Pedig…. De legyünk mégis optimisták, ne temessünk, ne kárhoztassunk, hiszen akadt már a vízipóló történetében olyan eset, amikor a csoportmeccsek során két vereséget szedett össze egy jobbra érdemesebb társaság, aztán meg sem állt a legfényesebb medálig. Történt mindez a Kemény-korszak hajnalán, a Sydney-i olimpián s férfitársakkal. Vagy az egy másik kávéház?

Hegedűs Henrik

Foto: internet

Kazanyi kockák (2.)

Lassan beindul a henger Kazanyban. Egyre több az esemény, egyre több versenyszámban hirdetnek győztest, és egyre jobban felizzik a levegő a Volga partján. Hátha még arra is figyelünk, amikor az időjárás-jelentésben a térképen egy vastag, felfelé mutató piros nyíl jelzi, mifajta forróság várhat a kies orosz vidéken a sportolókra.

Habzó vizeken

Haladjunk időrendben. Közép-orosz idő szerint – egyébként ott nincs nyári időszámítás, azaz Kazanyban (meg Moszkvában) is ugyanannyit mutat az óra mint Csíkszeredán, vagy Bukarestben – pont délben csobbannak be a Kazanykába a nyíltvízi férfi úszók. Most már nem babra megy a játék, elvégre tíz kilométeren olimpiai kvóta a tét, nem csoda, hogy hetvenketten „hetvenkednek”, és igyekeznek megcsípni az első tíz hely valamelyikét, amivel jegyet válthatnak Rióba. Nocsak, mintha egy magyar legény diktálná a tempót – horkanunk fel, és valóban, Gyurta Gergely, olimpiai bajnokunk testvéröccse van legelöl. Szándékos taktika ez, hiszen ő valamivel gyengébb testalkatú a többieknél – állítsuk csak egy kicsit az ötkarikás címvédő tunéziai Melluli mellé, máris meglátszik a különbség. Így elkerülhető a verekedés, a könyökölés, a közelharc. Mert bizony akad abból bőven a mezőny közepén. Amikor aztán a vízilabdameccs végeztével megint visszakapcsol a kép a tévében, alaposan változott a helyzet. A részidőt jelző tábla alatt már egy amerikai legény halad el először, a mi Gergőnk visszaesett. Később megtudjuk, úgy öt kilométer táján a klasszisok fogták magukat, és gyors ütemben ritmust váltottak, néhány emberkét úgy otthagytak, mint anno Szent Pál a keleti szomszédjainkat. Ez az USA-bajnok gyerek meg mind jobban elhúz a többiektől – kelet-európai származású lehet, legalábbis a neve erre utal: Wilimovsky. Nem igazán hallottunk róla. A vetélytársak egyre messzebb és messzebb, ebből fölényes győzelem lesz. Előbb a görög veterán Janniotisz ered a nyomába, aztán a hollandus Weertman (olyan hosszú, elnyúlt kartempókkal dolgozik, mint annak idején Thorpe mester, az ausztrál zseni), de beérni nem tudják. Gyurta éppen kiszorul a legjobb tízből, kinn a parton pedig, miután alaposan kilihegte magát, formás mondatokban nyilatkozik, hogy egyáltalán nem elégedetlen.

Csavarok és szaltók

Menjünk tovább. A medence partján egy torony áll, három „kilövőállással”. Egy lent, egy középen, egy a tetején. Miért éppen kilövőállás? Tessék csak megnézni: a műugró nekifut, elrugaszkodik a deszkáról, majd a magasba lendül. Auerbach, bicska mozdulat, dupla szaltó felhúzott térdekkel. Pattognak a kifejezések. Most egy méterről indul a verseny. Ez a legnehezebb – rebegi a szakkommentátor a tévében -, mondván a vízhez minél közelebbről indul a mozgássor, annál bonyolultabb a kivitelezés. A kínaiak ezzel mit sem törődnek, „kutyafitty” mindez számukra. Az ügyeletes főszereplő: Hszie-sze-ji. Valósággal röppen a deszkáról, és olyan langy puhasággal landol, hogy szinte nem is fröccsen ki egyetlen vízcsepp sem a partra. Legnagyobb ellenfele a mexikói Orozco, már jóval „durvább” legény, nyakizmai akár egy díjbirkózóé. A legrosszabbkor ront, amikor fejben tisztának kellene lenni. Ezzel oda neki az arany, a távol-keleti legény az első. A bronzéremre meg az a Hixon (nem Nixon) fut be, akinek utolsó próbálkozását kényszerű szünet előzi meg, nem tisztázták, milyen ugrásfajtát mutat be, de ez a pauza sem törte meg, kötélidegekkel toppant el a deszkáról és tökéletes gyakorlattal csípte meg a bronzot.

Parádé labdára írva

A hölgyek vasárnap esti kudarca után minden magyar szem a férfi vízilabdázók deli testére és félelmetes kezeire szegeződik. Az első ellenfél Kazahsztán. Nem éppen az elit, de kezdésnek senki sem könnyű. Ezért illik összpontosítania egy világbajnoki címvédő alakulatnak. Hoppá: kimagasló centerjáték, távoli bombák, pompás blokkok, a kapus vigyorogva védi ki a keleti sztyeppéről érkezett fickók szemét. Nagy Viktor hátul, Hárai Balázs, Varga Dénes, Bedő Krisztián és Hosnyánszky Norbert elöl az úr. Két és fél negyed után 11-0 az állás. Ez vezéri nyitány. Ötméteresből születik az első kazah találat, és ha a lenyugvó nap sugarai nem serkentenék erőteljesebb hunyorgó mozgásra a szempillákat, az utolsó negyedben aligha jönnének fel nyolc gól különbségre a riválisok. A vége 14-5. Benedek Tibor a sajtózónában kifejti: ennél csak könnyebb lecke jön a csoportban. Már előre sajnálni lehet a dél-afrikai, meg az argentin pólósokat.

Este csemege. Szerbia-Montenegró derbi. Nem is olyan régen még azonos színű sapkában dobálták a labdát, de mióta szétváltak útjaik, vetélytársnak számítanak. Nekem azonnal egy 1996-os emlék idéződik fel: az atlantai olimpián a négy közé jutásért csapott össze Jugoszlávia és Horvátország. Nem sokkal a délszláv háború után. A parton a két szurkolótábor iszonyatos zsivajt teremtett, de benn a medencében nem volt különösebb verekedés. Igaz, Dubravko Simenc, a horvátok legjobbja utólag elmondta: „az éltünkért harcoltunk” – de a sportembereket nem győzte le a bosszúállás gyarlósága. A horvátok akkor nyertek, és az ezüstig meg sem álltak, most viszont nem kell hasonló tűzre számítani. Békés közdelem ez, végig szerb fölény, és déli szomszédjaink e siker után már lelki szemeikkel arra gondolhatnak, hogy nemsokára – még „kerítésmentesen” – nézhetnek farkasszemet magyar barátaikkal.

Hegedűs Henrik

Kép: internet

Kazanyi kockák (1)

Akár az olimpián. Tizenhét nap a földkerekség második legrangosabb eseményén, a Vizes Világbajnokságon. Tizenhét nap négy csodaszép sportág vonzásában. Tizenhét nap Oroszország bölcsőjében, a nagy keleti róna közepén, ott, hol a Volga folyó kövéren hömpölyög széles medrében. Tizenhét nap Tatárföld székhelyén, a több mint egymilliós lakosságú Kazany városában, Kelet-Európa egyik legfejlődőképesebb településén, ahol a tízemeletes sorházak mellett jól megférnek a tizenhatodik-tizenhetedik századi ortodox templomok.

Gyakorlásnak jó volt

Persze számunkra, sportrajongóknak a versenyek a legfontosabbak. Mint például a Kazanyka és a Volga összefolyásánál rendezett hosszútávúszó viadal. A vízben pedig olyan klasszisokkal, mint az olimpiai bajnok Risztov Éva, a feltörekvő reménység-utód, Olasz Anna, a férfiaknál pedig a tihanyi öböl-átúszás honi mestere, Papp Márk. A táv öt kilométer, ami ugye most „csak” bemelegítésnek számít. Hiszen a mezőny nagy része Rióra összpontosít, és jövőre, az ötkarikás játékokon tíz kilométeren osztanak érmeket. Itt pedig oda kvalifikálhatják magukat a legjobbak. Aki életében akár egyszer is részt vett Révfülöp és Balatonlelle közötti a Magyar Tenger átúszásán, tudhatja milyen kettős élményt jelent egy ilyen feladat. Küzdeni a habokkal, a tó közepén, varázslatos, de közben melletted, előtted, mögötted közvetlen-közelben kartempóznak a (vetély)társak, spriccelik rád a vizet, ütköznek veled, alig látsz ki, nem leled a kivezető utat. Nos, a magyarok is főképp erre panaszkodtak ezen az öt kilométeren, meg arra, hogy a szél meg a hullámok jól „kidobálták” őket oldalra, de mindenképpen hasznosnak bizonyult ez a szűk órás lubickolás, és a tizenegyedik avagy tizenharmadik helyezés mit sem számít a latban, a lényeg majd a fiúknak hétfőn, a lányoknak kedden jön, fókuszban Brazíliával.

Tömör gyönyör

Szvetlana Romasina és Natalja Iscsenko. Őket nézni kell. Tömör gyönyör a köbön, amit művelnek. A szinkronúszás csillagai, háromszor akasztottak már a nyakukba aranymedált olimpián, a megszerzett oklevelek betöltik egész otthonukat. Varázslatos mutatvány, amit nyújtanak nekünk. Az „Ocsi csornüje” zenéjére káprázatos vízi-balettet adnak elő. Feszített spiccű lábak kallóznak ki, állnak, mint a cövek, aztán forogni kezdenek, mint valami fúró, míg eltűnnek a „tükör” alatt, a következő pillanatban fejek és karok bukkannak elő, a mozdulatok tökéletes összhangban, a muzsika ritmusára járnak. A riporter is befogja a beszélőkéjét, ő is ámul a látványon – mint anno Borkai Zsolt szöuli lólengés-gyakorlatán Dávid Sándor. Dukál nekik a legfényesebb érem, a riválisok meg sem közelíthetik őket. És a mosolyok. És még valami: mosoly a bevonuláskor, mosoly a vízbe pottyanáskor, mosoly minden levegővételnél, mosoly a végén, mosoly az edzők arcán. Ha jól sikerült a gyakorlat, ha nem. Vajon nem lehetne ezt a kísérőjelenséget más sportágakba is átültetni?

Amennyire szeretem nézni ezeket a hölgyeket, annyira visszatetszőnek tűnik nekem a sportág „korszakalkotó” újítása, a vegyes páros. Tudom, manapság az emancipáció már fordítva is működhet, de azért ez túlzás. Nőies férfiakat láthatunk az utcán is úton-útfélen, de ez borzalmas. A balettet kedveljük, Keveházi Gábor mozdulatait bámuljuk, de ahogy az erősebb nem képviselői itt „lubickolnak”, valahogy engem – nem akarok homofóbnak tűnni – de egy bizonyos budapesti felvonulásra emlékeztet. A férfinépnek nem való a szinkronúszás, legfeljebb a nézőtérről szemlélve.

Szenvedés a labdával

Női vízilabda válogatottunk minimális célként a dobogóra kerülést tűzte ki Kazanyban. Jól is van ez így, hiszen megszoktuk már tőlük a dédelgetett helyzeteket, a nagyfokú kiszolgálást, a különböző érmeket. A társaság érett is rá, és ezt nem csak Merész(ség) – némi szójátékkal éve a szövetségi kapitány vezetéknevére. Bezzeg az első meccsen, Kína ellen merő szenvedés a négy negyed. Igaz, ezekből a ferde szemű lányokból igencsak elegük lehet Keszthelyi Ritáéknak, annyiszor találkoztak velük a közelmúltban, hol barátságosan, hol élesben. Villámrajt „távolkeleti” módra, háromból három emberelőny-értékesítés, a másik oldalon csak kontrafaltok. Aztán mintha csak Euripidész írná egy görög tragédiában, ébredés, feltámadás, kiegyenlítés, mi több, távoli bombákkal kétgólos előny itt. A végén megint fordulat, újra döntetlen, az utolsó percben pedig a balkezes Csao int Bolonyai kapus felé, hogy „csaó”, és a félpályáról nemesi eleganciával beejti a kilencediket. Fuccs, kudarc, kegyelemdöfés, csalódottság. Mi lesz itt kedden a „vérfarkas” szurkolótábor által támogatott mérgezett egérként tempózó házigazda oroszok ellen?!

Hegedűs Henrik